Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-02 / 35. szám

591

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP.

592

meg minden magyar lelket 8 hatná át nemzeti társadalmunk minden rétegét! Ma, fájdalom, nincsen úgy. Sőt elég szomorúan jellemzi nemzeti közállapotainkat már az is, hogy a Bocskayemlékünnepek kizárólag a prot. egyházak és iskolák körére szorítkoznak s a nemzet nagy része Bocskayban egyoldalúan kálvinista szabadsághőst, a prot. vallásszabadság diadalmas vezérét tekintve, nem látja bennne a bölcs és magas látókörű államférfiul;, aki, midőn hazánkat két ellenség, a török és német, a keleti és nyugati hatalom dúlja, a nemzet jövőjét a nyugattal való szövetségben keresi, de önállóságát és alkotmányát e szövetség kötelékében is törvényes intézményekkel biztosítja s e politikával, melytől még a korona messze ragyogó fénye sem tántorítja el, évszázadokra megjelöli a magyar nemzeti politika irányát. Örök dicsősége Bocskaynak, hogy nemzeti önállóságunkkal protestáns vallásszabadságunkat is oly szent kapcsolatba hozta, hogy azok nemcsak a későbbi szabadságharcok küzdelmeiben, de máig is a legbensőbb egységbe forrottak össze. S a bölcs politikus ezzel is a magyar nemzeti állam alapjait szilárdította. Bocskay nem alapított iskolát mint Bethlen Gábor; nem gondozta a tanügyet, mint

I. Rákóczi György, de kiküzdötte az iskola éltető levegőjét, a szabadságot, melyben a ref. iskola a nemzeti nevelés melegágyává fejlődött. E szabadság biztosította önkormányzati jogkör fejlesztette ki iskoláink egész egyéniségét, felvilágosultságát, szabadelvüségét és nemzeti irányzatát, amelyeknek fentartása és ápolása nekünk a késő utódoknak is szent hagyományunk. A ref. iskolára és tanárságra, az elfogulatlan és hazafias történettanításra vár a feladat, hogy Bocskay alakját egész valójában feltüntetve s teljes világításba helyezve, az utókor előtt történelmünk legnagyobb alakjai közé állítsa.

Ez alkalmi és a múltnak szentelt gondolatok után engedje meg a t. közgyűlés, hogy jelen tanügyi viszonyainkra is vessek egy pillantást s a múlt közgyűlésünk óta fölmerült vagy az elméket mozgató tanügyi kérdésekben e helyről is véleményt nyilvánítsak. Nincsen kor, mely teljesen meg volna elégedve a maga iskolájával s minden társadalom a maga képére szeretné növelni a jövő nemzedéket. A fejlődés természetében van az újításra való törekvés, az iskola pedig a kipróbált tanrendszerhez és nevelési elvekhez ragaszkodva, conservativ jellemű s innen van a meg-megújuló összeütközés az iskola és a társadalom között. Ez az Összeütközés alig volt valaha erősebb, mint napjainkban. Társadalmunk forrásban, átalakulásban van s a socialis átalakúlás egyik nagy akadályát az iskolában találván, reformot sürget a közoktatás egász vonalán s különösen a középiskolát ostromolja, mely

classicus tanulmányaival, irodalmi képzésével ma is régi szabású embert igyekszik nevelni. Osmeretes azoknak az előadásoknak a sorozata, melyet a középiskolai kérdésben a társadalomtudományi társaság az egész múlt év folyamán célzatosan rendezett. Támadják a mai középiskola tantervét, tanítási és nevelési rendszerét, törölni kívánják idegrontó vizsgálatait, mindenek felett a klasszikus tanulmányok ellen szórják nyilaikat. Egy társaságtól, mely állami és társadalmi életünk átalakítását tűzi feladatául, s melynek vezető tagjai a világpolgárság magaslatáról a haza, nemzet és család fogalmára is mint elavult fogalmakra tekintenek alá, mást alig is várhatunk s különösen nem várhatjuk, hogy kimélettel érintse az iskola szentélyét, mely épen az ókori eszmék kultuszára van berendezve. De vészkiáltásaik félrevezetik a jelszavak után induló társadalmi közvéleményt s kárt tehetnek az iskolában, tehát védekeznünk kell ellenük. Védekeznünk : nem iskolai reformmal, hanem tanítói es nevelői eljárásunkkal. Forrongó társadalom mélyreható iskolai reformra nem alkalmas, reformeszmék bőven teremnek benne, de megértésökre a béke és nyugalom kora szükséges. Iskolai reformot pedig nem lehet máról holnapra szóló kísérletként létesíteni, mely ha be nem válik, visszatérhetünk a régi rendszerhez; még a leghibásabb reform kipróbálására is tanulói nemzedékek kellenek, mialatt a tanügyi közvélemény is hozzá assimilálódik s a lejtőre vitt iskola csak lefelé haladhat. A középiskolai kérdésben a tél folyamán tartott miniszteri szakértekezletnek egyéb jelentősége sem volt, mint ez elvnek nyilt és bátor hangoztatása. A társadalmi követelményeket is tehát nem tanterv vagy szervezeti reformmal, hanem azzal némíthatjuk el, ha minél több életre szóló tartalmat viszünk be tanításunkba, ha a túlterhelést igyekszünk tanítási módszerünkkel elenyésztetni, s ha mindenek felett az iskolai zsúfoltság megszüntetésével, a tanulói létszám leszállításával lehetővé válik, hogy nevelői eljárásunkat az egyéni nevelés szinvonaláig mélyítsük.

De a társadalom részéről még nagyobb baj is fenyegeti az iskolát: a könnyű és meglazult erkölcsi felfogásnak az iskolába való behatolása. Soha annyi iskolai visszaélésről, annyi erkölcsi fogyatkozásról vagy gyÖngeségről nem olvastunk az évzáró vizsgálatok, osztályozások és szigorlatok körül, mint a lefolyt iskolai évben. Egyik helyen a vizsgálat komolyságát igyekszik meghiúsítani százféle módon a tanulói könnyelműség, másutt tanára ellen fordul az elkeseredett bosszú, vagy az öngyilkosság karjaiba veti magát a kétségbeesett kislelküség. S volt hazai középiskola, melyben még érettségit se lehetett tartani, miután a visszaélés fölfedezésével a vizs-