Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-22 / 29. szám
487 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 488 Azt mondja a hivatkozott cikk írója, hogy a vidéken, a falukon sok plébános és tanító éhezik, nyomorog; hogy sok helyen a templomot se tudják ellátni a szükséges szerelvényekkel, mert nincs rá pénz. Ez meglehet és nem jól van, hogy így van. De ez az elszomorító tény épen nem azt mondja, hogy a magyar római katholikus egyház nem gazdag, vagy, hogy épen szegény, A világért se. Hanem csak azt, hogy a magyar római katholikus főpapság nem ád semmit a biblia ezen utasítása : akinek két köntöse van, közölje azzal, akinek nincsen ; akinek eledele van, hasonlatosképen cselekedjék ! Luk. 111:11. Csak azt bizonyítja, hogy nem a krisztusi szellem, hanem a világon uralkodni akaró pápai szellem : a rang, a fény, a pompa, a hiúság és hivalgás szelleme vezérli; e szellem által vezettetve tartják a fényes udvart, amelynek iskolázatlan szolgái — elhisszük — sokszor jobb módban vannak, mint a 8, 12 felsőbb iskolát végzett tanítók és papok. Nem hisszük, hogy volna éhező és nyomorgó papja és tanítója a magyar római katholikus egyháznak, ha az összeség kezén levő óriási vagyon krisztusi szellemben használtatnék föl. De ám nem krisztusi, hanem keresztény = klerikális — pápista = fényűző, egyeseket kelleténél sokkal többre méltató, a nagy többség érdekeivel pedig keveset törődő szellemben van fölosztva az a nagy vagyon. így aztán az egyik vigan dalolhatja : »Egyél, igyál én lelkem, sok esztendőkre eltett javaid vannak néked«; a másik pedig — s ezek teszik ki a nagy többséget, — csak szűkösen közködve élhet . . . Itt se mi vagyunk hát kutmérgezők ; a tények beszélnek és a tényeket semmiféle mesterkedéssel se lehet elnémítani; se az ellenfél meggyanusításával, se a féltékenységnek iránta való föl keltésével. Ami igaz, az igaz; azt tagadni hiábavaló. Ez a feleletünk a kutmérgezésre. Az egyformásítás ellen. „Ahol az Urnák lelke, ott a szabadság.“ Egyházunkban lehet mondani a protestáns egyházak alapelveivel ellenkező irányzat törtet elő ... az egyformásítás és a szabályozás . . . Egyformásítani, utasításokat, szabályokat, törvényeket hozni, ez sokak előtt a jelszó. A Dunántúli Prot. Lap legközelebbi számában is Csukás Endre lelkésztársunk buzog az egyformásítás mellett még pedig a minuciákig menő egyformásítás mellett, midőn a zsinati törvény papi ruházata egyformasága, az, hogy mindenkinek hosszú fekete kabátja, palástja és sapkája legyen, nem elég egy forma neki. Aminél pedig egyformább, egyhangúbb öltözet már nem is lehet. Mert azt csak lehetetlen meghatározni, hogy mily széles legyen a palást, mily hosszú a kabát, mert hisz a papi testek is a typusnak megfelelőleg fejlődnek. Nyugodjunk csak bele abba a zsinati törvénybe, melynél egyhangúbb öltözetet úgy sem lehetett volna csinálni. De nem ezért fogtam tollat, hanem azért, hogy kifejezést adjak azon gondolatomnak, hogy álljunk meg már egyszer az egyformásítás, a szabály, utasításhozás terén és ne buzgólkodjunk ebben különösen mi lelkészek. Hisz mindenegyes szabállyal, utasítással a szabadságot ölik ki és békába vernek minket. A papságnak ezt a félénk, semmibe nem kezdés, fogás jellemét szüli a nagy egyformásítás és a sok szabály, rendelet. Én egyszer egyházi törvényszék előtt állottam, mert a laikusnak nagyobb teret engedtem a templomban a cselekvésre, mint amennyit a szabály, törvény, egyházmegyém ügyésze véleménye szerint megenged, melyért ő menten törvényszék elé is állított. — Megintettek ! Megintés után a szomszéd derék, de semmit nem kezdeményező lelkésztársam nevetve így szóllott hozzám: „De mit is teszel te ilyet, ládd, én nem teszek semmit és nincs semmi bajom.“ Ma már annyi a szabály, utasítás, törvény, hogy nincs az a lelkész, kinek életét ezekkel meg nem keserítheti, munkakedvét el nem veheti egy rossz lelkű, eszes egyházi tag, vagy egyházmegyei ügyész. Hátha még liturgiát is egyformásítunk még jobban, melyben szabályokat alkotnak arról is, hogy hová mikor üljünk le és kezeinket meddig emeljük és mikor mit szóljunk ? A liturgiánknak is az a baja — tulajdonkép a főbaj az, hogy nincs — de istentiszteleti rendtartásunknak az a baja, hogy nagyon egyszerű, egyhangú és a lelkészt megerőltető. És használ ez valamit ? Egyformább istentisztelet nem kell, mint a hétköznapi könyörgések, melyekben még a könyörgés is csaknem mindenütt egyforma. És mit eredményez e nagy egyhangú egyformaság ? Azt, hogy templomaink elnéptelenedtek. Hétköznapi istentiszteleteink megszűntek és a vasárnapiak kicsi közönség jelenlétében folynak. A katkolikusoknál, a szerintünk holt egyházban, lelkészi ruhában, liturgiában nagyobb a változatosság, mint nálunk. Egy temetés alkalmával ott 10 lelkész 10 féle ruhában van. S e változatosság gyönyörködtet. Istentiszteletük is változatosabb, a lelkész által új meg új betétekkel újítható és azért is a léleknek kedvesebb, mert változatosabb, kánoni szabályaikkal pedig nem igyekeznek gúzsba kötni, hanem azok szabadságát, munkakedvét biztosítani, erősíteni. A természet is ellene van a nagy egyformásításnak, alakításnak. Hisz látjuk, hogy a schönbruni, vagy vagy versaillesi királyi parkokban levő nyirt fákat folyton nyírni kell, mert ha egy évig nem nyúlunk hozzájok, megszűnt az egyformaság. Csak a pincémben levő, tűzre valónak darabolt száraz fa marad egyforma örökké. Miért? Mert ez halott, amaz élő. Az életet a nagy egyformásítással rendesen kiölik. Én inkább életet szeretnék látni és nem halált. Szabadságot és nem szolgaságot. Mozgást, nem pedig az utasítások, szabályok
