Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1906-06-03 / 22. szám

373

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

374

nyíltan beszéljek: más módon jussanak a püspökségre, mint eddig jutottak, más szokás és erkölcs szerint történjék a jelölés, ha azt akarják, hogy püspöknek elismerjük őket, töltsék be hivatásukat népük legeltetésével. Hogy a kijelölés és kinevezés jogát elismerjük náluk, állítsák helyre a jelöltek életére és tudományára vonatkozó ama komoly vizsgálatot, mely sok évszázadokon keresztül már feledésbe ment közöttük. Az egyházban mindenki elvesztette tekintélyét, aki az igaz tan ellenségének mutatja magát, bármi címmel tetszeleg is: ezen egy mondás maga ezerrel ér fel. Tudjuk, hogy az eretnekekről mint intézkednek a régi zsinatok, hogy ugyan mi hatalmat hagynak meg kezükben. Határozott szavakban meg van tiltva azok közül bárkinek felavatása is. E jogot hát senki nem őrizheti meg, ki nem védi az egyház egységét a tan tisztaságában. S mi azt mondjuk, hogy akik manapság püspök néven az egyház élén állanak, annyira nem hű őrei és szolgái a kegyes tudománynak, hogy a legkegyetlenebb ellenségei gyanánt tekinthetjük őket. Mi azt mondjuk, hogy egyedüli vágyuk Krisztusnak s az ő evangéliumának igazságát kioltva, a bálványimádást, az istentelenséget, a leggonosszabb s halálos tévelyeket megerősíteni. Mi azt mondjuk, hogy ők nemcsak szóval harcolnak makacsul a kegyesség igaz tudománya ellen, hanem őrülten dühöngenek még azok ellen is, akik azt a sötétségből napfényre akarják hozni. Annyi akadály ellen is, amennyit ők hengerítettek bizakodva utunkba, keresztül visszük munkánkat az egyház érdekében. Ez oknál fogva kérik tőlünk számon, hogy tilos utón az ő birtoklásukba rontottunk.

A felavatás alakja és szertartása ismét méltó ok, hogy felettünk ítéletet tartsanak. Mivel a papok kezei nálunk nincsenek megkenve, mivel nem füvünk orcájukba, mivel nem öltöztetjük őket fehér s egyéb hasonnemü öltözetbe, azt hiszik, hogy a felavatás nálunk nem törvényesen megyen végbe. Nem találunk egy sor írást afelől, hogy hajdan a kézfeltevésen kívül valami ceremónia szokásban lett volna. Uj dolgok azok; egyéb körülmény nem is ajánlja őket, hogy manapság oly lelkiismeretességgel megtartják mindenütt. De mi értelme van ennek ? Ily nagy dolgokban emberinél nagyobb tekintély szükséges. Ezért az embereknek a vallástól független találmányain, ahányszor a korviszonyok megkövetelik, szabad változtatnunk, azon szokások pedig nem is régen keletkeztek, sokkal kevesebb értékkel bírnak. Azonkívül az alkalmazandó lelkészek kezébe kelyhet és tányért adnak. Miért? Azért, hogy őket az áldozásba ünnepélyesen beavassák. De mily parancs alapján? Sem az apostolokra nem bízta Krisztus e cselekményt, sem azok utódaitól nem várta. Tehát képtelenség részükről támadást intézni a felavatás általunk gyakorolt formája ellen, mert e tekintetben Krisztus szabályától, az apostolok szokásától s a régi egyházban gyakorolt eljárástól a legkevésbbé sem értünk el, mig az általuk gyakorolt felavatási alakot,

melynek figyelembe nem vételével minket vádolnak, sem Isten igéjével, sem erős okkal, sem az ódonság ürügyével nem védhetik.

Az egyházkormányzat terén vannak törvények. Ezek közül azokat szívesen elfogadtuk, melyek nem kötelékei a lelkiismeretnek, vagy melyek a közrend fentartására szolgálnak; azon törvényeket azonban, melyeket zsarnokilag hoztak a lelkiismeretek szolgaságba hajtására, vagy inkább babonaságra szolgáltak, mint épülésre, kénytelenek voltunk hatályon kívül helyezni. E helyen fitymálással s oktalan gyűlölködéssel vádolnak bennünket ellenségeink aztán felhozzák ellenünk, hogy a testi szabadságra törekszünk, hogy lerázva a test jármát zabolátlankodhassunk, kedvünk szerint. De, mint mondtam, nekünk a legkisebb kifogásunk sincs az ellen, hogy az e tekintetben hozott törvények tiszteletben maradjanak, s ez által a hívők seregében minden jó rendben mehessen végbe. S ha vannak törvények, melyeket hatályon kívül helyeztünk, bizonyára nem hallgatjuk el az okát sem, amiért igy kellett velük eljárnunk. Bizonyára nem nehéz bebizonyítanunk, hogy az egyház felettébb szenvedett az emberi hagyományok terhe alatt, ha segíteni akarunk rajta, szíikségszerüleg könnyíteni kellett e terheken. Hallottuk Augustinus panaszát, ki szomorúan siratja kora nyomorúságát, mivel az egyház, melyet Isten irgalomból szabaddá akart tenni, már akkor oly elnyomatás alatt volt, hogy a zsidók állapota is türhetöbb vala (Ep. 2. ad Januarium). Valószínű, hogy az időtől fogva e szám megtízszereződött. A végrehajtásra irányuló szigor is sokai nagyobbra nőtt. Hát ugyan ma mit szólana a szent férfiú, ha feltámadna s látná azt a roppant törvénytömeget, mely alá elmerülve nyög a nyomorult lelkiismeret ? Mit szólna, ha újra látná, hogy a sok törvény megtartását mily szigorral viszik keresztül ? Ellenfeleink erre talán azt mondják, hogy ha valami nem tetszik, csak sírjunk Augustinusszal; de kezünket még sem kellett volna javításra felemelni. Könnyű ez ellenvetést megcáfolni. Ki kellett javítanunk azt a veszélyes tévedést, mely azt vélte, hogy az emberi törvényt szükséges megtartani. Nem tagadjuk, hogy azon törvényeket, melyeket a külső államszervezet érdekében hoztak, engedelmesen meg kell tartani. A lelkiismeret kormányzásában egyedül Isten a törvényhozó. Tehát egyedül az ő kezében marad meg az a tekintély, melyet számára a Szentirás sok helyen megkövetel. E téren felforgatták első sorban Isten tisztelését, mit semmi módon sem szabad megkisebbíteni, aztán a lelkiismeret benső szabadságát; Pál a legnagyobb szigorral megtiltja, hogy ez utóbbit bárki emberi Ítélet alá vesse. Amint kötelességünk volt a hívők lelkiismeretét a méltatlanúl bilincsbe verő szolgaságból kimenteni, úgy tanítottuk is, hogy az az emberi törvényektől minden tekintetben szabad. Ezt a szabadságot, melyhez Krisztus vére által jutottunk, nem szabad pellengérre tennünk. Ha e tekintetben valaki bennün-