Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-22 / 16. szám
273 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 274 értelmük van, e részben nem mernek nekünk ellent mondani. Amint fentebb megjegyeztem a másik féltől egyébben nem különbözünk, legfelebb abban, hogy mi az embert, meggyőzve szegénységéről és tehetetlen voltáról, jobban megtanítjuk a hálára is, hogy mindazt, mi birtokában van, Isten jóságának tulajdonítsa; aminthogy igazában tőle is származik: amazok pedig önerényük hazug hiedelmétől megrészegítve döntik a romlásba, Isten ellen való, bűnös kétkedéssel töltik el, hogy önmaguknak se tulajdonítsanak kisebb dicsőséget, mint Isten megigazító kegyelmének. Ezekhez járul még egy harmadik baj is, t. i. az, hogy az emberi természet romlottságáról szóló értekezéseikben csaknem végkép megállapodnak a test durvább szenvedélyeinél a mélyebben gyökerező és sokkal veszélyesebb betegségeket pedig nem érintik. Ezért van, hogy, aki azok iskolájában alaposan megismerkedik az ocsmány bűnökkel, ha az általa elkövetett bűn egyszer rejtve marad, könynyen megbocsátja magának, mintha nem is vétkezett volna. Következik aztán a cselekedetek érdeméről és becséről szóló kérdés. Mi a jó cselekedetet igaz dicsérettel halmozzuk el s nem tagadjuk, hogy rájuk Isten előtt jutalom várakozik. De három kivételt teszünk, melyeken még az emberek üdvösségére vonatkozó hátralevő értekezésünk egész lényege megfordúl. Először azt mondjuk, hogy az ember cselekedetei akárminők is, másért Isten előtt igaz mégsem lehet, mint azon ingyen való kegyelemből kifolyólag, hogy Isten, tekintet nélkül cselekedeteire, önként Krisztusban magához öleli, Krisztus igazságát mintegy neki is tulajdonítva. Ezt mi hitből való megigazulásnak nevezzük. Az ember tudniillik kiküszöbölvén önmagából a cselekedetekben való minden bizakodást, megvan győződve arról, hogy Isten előtt való megállhatásának egyedüli alapja azon igazság, mely magának nincs birtokában, hanem kölcsönként nyeri a Krisztustól. Az a téves hiedelem tartja a világot mindig elfoglalva (mert e tévedés minden időben uralkodott), hogy az ember, bár egy részben bűnt követ el, bizonyos tekintetben mégis szerezhet kegyelmet Istennél cselekedeteivel. De a szentirás azt tanítja, hogy mindaz átkozott, aki az egész törvényt meg nem tartja. Ezen átok alá oda tartozik mindenki, akármint vélekedjék is a cselekedetek értéke felől: nincs kivéve alóla senki, csak az, aki a cselekedetekben való összes bizakodásról lemondva Krisztust öltözí fel, hogy Isten ingyen való kegyelméből Ő benne nyerjen igazságot. Megigazultak csak azért vagyunk tehát, mert Isten nem a mi cselekedeteinket, hanem Krisztust tekintve megbékül velünk s a harag fiaiból ingyenes örökbefogadás által saját gyermekeivé tesz. Ha csak a cselekedeteinkre tekintene, nem lelne okot, amiért szeretnie kellene. S ez oknál fogva szükséges, hogy vétkeinket eltemetve, Krisztus engedelmességét tulajdonítja nekünk, (mert szigorúsága előtt csak ez az engedelem állhat meg) s az ő érdeméért igazak gyanánt karoljon fel magához. Ez a szentirásnak tiszta s örök tanítása, melynek, amint Pál nyilatkozik, van bizonysága a törvényben és a prófétákban is (Róm. III. 21.), s melyet az evangéliom úgy megmagyaráz, hogy nála tisztább világosságot kívánni sem lehet. A törvényből való megigazulást az evangeliomból való megigazulással összehasonlítja Pál: azt helyezi a cselekedetekbe, emezt Krisztus kegyelmébe. (Róm. X. 5.) Nem tesz osztást a cselekedetek és Krisztus között, hanem tisztán Krisztusnak tulajdonítja, hogy Isten előtt igazaknak találtatunk. (Folyt, köv.) Az ötödik evangélium. Egy álnevű szerző — Jartin József — kiváló elmé8sóggel egy tanulmányt bocsátott nem régen közre, amely a bibliához hasonlóan versekre, fejezetekre van osztva, s arról szól, hogy az Isten másodszor is elküldte fiát: Jézus Krisztust a világra, hogy a világot tévelygéséből kivezesse és vezetője legyen a nagy forgatagban, veszedelemben, mely az emberre nehezedett. Ügyes párbeszédes alakban elmélkedik a szerző, s különösen a rómás pápával és kath. egyházzal gyűl meg felette a baja. Azt vágja bátran az egyház felé: „megrögzött baj, hogy a hitnek minden absurditásait, fiziológiai képtelenségeit elhiszitek, de a tudományt kiguny ölj átok.“ „Nem jobb volna-e kiküszöbölni a vallásból a psychiologiai absurdomokat; nem jobb lenne-e beleilleszteni a korba és megakadályozni, hogy a Vatikánból valamikor korcsma legyen ? /•* Azt hirdetik (t. i. a pápisták), hogy ők Jézus követei, keresztyének, pedig vallásuk „üres lárvau lett immár, melyet ha meg nem töltenek tartalommal, elpusztul menthetetlenül. Dogmákba fojtották a vallást; paragrafusokba szedték a keresztyénséget. Az egyszerű, apostoli egyházból mi lett ? — A leghivalgóbb szövetkezet, melyre az alapítók bizony nem ismernének rá. Az általok alapított, egyszerű hajlékok helyét labirintok, tornyok foglalják el, melyeken vannak kibúvó folyósok is. Az egyszerű ruháju apostolok helyét hermelines kanonokok,, isten, helytartók foglaltak el, akik a fényes oltárok előtt mosolygó arccal sugdosnak egymás fülébe érdekes történeteket.“ Jaj az ilyen egyháznak, — Írja — amely oly kicsinyes dolgon töri fejét, hogy mi képez böjti eledelt, s mi nem; mely eltűri papja botrányos életét, de nem bocsájt meg neki azért a kortyvizért, melyet a mise előtt nyel le. Az én egykori szelíd vallásom, mely kathoiicizmussá szélesedett, immár nem egyéb, mint anti protestantismussá, antisemitismussá és antiliberálismussá vedlett, sülyedt vatikánismus. Jaj neked vatikáni Eljön az idő, midőn az a bizonyos neivsélandi utazó még nyomodat sem fogja látni. Már látlak romjaidban. Soha többé föl nem épülsz, s helyed átkozott lesz örökké /“ Ha több idézetet nem is veszünk a fent említett műből, megismerhetjük annak tervrajzát, tartalmát e kevésből is. Nem mondhatjuk, hogy e könyv nem ment
