Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-04-01 / 13. szám
219 DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LÁP. 220 Szentgáli levél. Nagy tiszteletű Szerkesztő TJr ! Sokszor olvastam a szerkesztésében megjelenő Dunántúli Prot. Lapot s benne azt a felhívást, hogy az egyes gyülekezetek életében előforduló nevezetesebb eseményekről szóló tudósítást szivesen veszi. S mikor nálunk valami történt, mindig mondtam lelkészünknek, Írja meg azt a Lapban. De ő mindig csak azt felelte, hogy gyülekezetének boldogulását, anyagi és szellemi előhaladását neki kötelessége munkálni. A kötelesség teljesítése pedig nem érdem s igy nincs szükség arra, hogy munkálkodását lapokban közölje. A mi egyházunkban most buzgó lelkészünk és tanítóink munkássága folytán egy olyan intézmény létesült, melynek áldó hatása már is érezhető. A jövőben pedig erkölcsi haszna szinte beláthatlan. Azért azt gondoltam magamban, hogy ha más nem, hát már én ezt csak megírom, hogy a példa serkentsen másokat is. Hadd lássák mások is, hogy az egyházi emberek szeretetteljes egyetértése és együtt munkálása mily nagy dolgokat képes létesíteni. Ezelőtt mintegy negyed századdal Szentgálon boldogult nagyt. Csonka Ferenc lelkészünk idejében énekkar alakúit, amely az ő halála után szétziillött annyira, hogy már a sok és jó énekes könyvek és kották is csaknem mind elkallódtak. Ezt látván a mi mostani derék lelkészünk, aki minden szépért és jóért lelkesedni tud, egyik igen derék és a kótához értő tanítónkkal egyetemben felvévén az eldobott zászlót s összeszedvén a még életben lévő néhány értelmesebb tagját a régi énekkarnak, ezeket friss fiatalsággal összeállítva olyan hatalmas énekkart alakított, mely ritkítja párját. De nemcsak szépen énekelnek, hanem buzgó nagyt. elnökük, fáradságot nem ismerő derék vezetőjük és a tanító társak buzgólkodása segélyével egy gyönyörű hajlékot emeltek a tudományok és szépművészetek gyakorlására. És pedig tisztán e dalárda tagjainak munkaerejéből s a gyülekezet tagjainak áldozatkészségéből, kiket a mi buzgó tisztviselőink időt és fáradságot nem kiméivé házaikban fölkeresónek s tőlük az adományokat fillérenként összeszedék. Alighogy új otthonába költözött a dalárda, ifjúsági egylet alakításába fogtak. Mi akar ez már lenni ? — kérdezték sokan, kik ily intézményről még csak nem is hallottak. Természetes, hogy mint minden új és szokatlan dolgot, először ezt az uj tervet is bizalmatlansággal fogadta a közönség. Az idegenkedés, a közöny azonban nem lankasztotta, sőt erősítette buzgalmukat. Felvilágosításokkal, rábeszéléssel annyira mentek, hogy ma már az ifjúsági egyesület 70 tagot számlál s nekünk öregebbeknek az az örömünk, hogy esténként láthatjuk fiainkat okos dolgokkal, hasznos könyvekkel s folyó iratokkal foglalkozni. Hallhatjuk mi is azokat a szép oktatásokat, melyekkel nt. Gózon Gyula lelkész urunk és a tanító urak lelkeinket művelik. Mig az egyesület meg nem kezdette hasznos működését, senki sem hitte, hogy ily nemesítő hatása legyen. Ma már nem a korcsma, nem az utca s több efféle helyeken, hanem az ifjúsági egyesületben találhatók esténként ifjaink, hol a korcsma megszokott trágársága helyett az olvasó-könyvek és újságok tartalmáról s az előadás tanulságairól beszélgehetnek. Néhányszor megnéztem én is őket. Elbámultam azon a szép renden, ami ott megvalósult, s amellyel az ifjúság saját kebeléből választott felügyelői, tisztviselői dolgaikat kezelik. Csudálatos az a figyelem, mellyel az előadáson csüggenek ; de csudáltam egyszersmind azt a buzgalmat is, melyet a lelkész és tanító urak kifejtenek. Önzetlenül, minden jutalom reménye nélkül dolgoznak 8 lelkiismeretesen megtartják előadásaikat. Nt. Gózon Gyula lelkész urunk történelmet, Balassa tanító úr számtant és mértant, Szalay tanító úr gazdaságtant és magyar nyelvtant, Szüts tanító úr pedig természetrajzot tanít. Isten áldja meg őket buzgó munkájukért, önzetlen fáradozásukért. A mi szeretettünk kiséri lépteiket, emlékezetük pedig élni fog az utódok hálás kegyeletében. Isten adjon minden ref. egyháznak ilyen vezetőket, akkor igaza lesz a nagy hazafinak, hogy nem volt a magyar, de lesz. Nem tehetem azonban le toliamat addig, mig gyülekezetünk 12 évi életéről egy kis tájékozást nem nyújtok. 1893-ban foglalta el állását szeretett lelkészünk, nagyt. Gózon Gyula. 1895-ben a templomot körülvevő, még az üldözések korában, vagy tán még régebben épült s már részben romokban heverő kőkerítést a mai kornak megfelelőleg felépítettük s az elejét szép vasrácscsal láttuk el. Ez került 3500 koronába. Ugyancsak ez évben orgonát szereztünk közadakozásból és templomunkat kifestettük 11000 korona költséggel, mely összeget nt. lelkész urunk házról-házra járva gyűjtött össze. 1896-ban tornyunkat vörösrézzel fedettük be 9000 korona költséggel. Ugyanez évben egy borzasztó jégeső templomunkat, iskolánkat és egyéb egyházi épületeinket, mivel zsindelyesek voltak, teljesen leverte. Ezeknek fölépítése 4000 koronába került. 1900-ban a tanítók gazdasági épületeit szinte új tető alá kellett vennünk. Ennek a költsége volt 1500 korona. A múlt évben épült a már említett dalárda és ifjúsági egyesület új otthona. Ennek a közmunkáját a dalárda tagjai teljesítették, de még így is belekerült az építkezés 7500 koronába. Utoljára hagytam még a legnagyobb dolgot; t. i. 1872-ben épült szép nagy iskolánk, mely már akkor a közmunka teljesítésén kívül közel 60000 koronába került. Ezt a múlt évben csaknem tőből újra kellett építeni s ez ismét belekült 21500 koronába. Tehát tizenkét év alatt összesen 58000 korona áldozatot hoztunk. Beszélő számok ezek. Hirdetik az egyház vezetőinek fáradhatatlan buzgóságát. Mert ha e számottevő összeget a hívek fizetik is, de jó karba helyezett épületeink minden tégláján ott vannak az ő izzadtság-oseppjeik is. Kiváló tisztelettel vagyok Szentgálon, 1906. évi márc. hó 14-én. Kovács Janos egyházi elöljáró.
