Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-02-12 / 7. szám
Tizenötödik évfolyam. 7. szára. Pápa, 1905. február 12. A. lap «zeUemi részét illető Köziem éity élt a nzerke.itSeéKhez Kié József íelelős szerkesztő ozimére löentlőK. Az egyház és iskola köréből. 1 duiMiili ev. ref. egyházkerület hivatalos közlönye.-i, ÍR 3* SLegJeíeulk minden vasárnap. • —-------—------------— s Az előfizetési dijait (egész évre 8 kor., félévre 4= kor.), hirdetések, reolamatiók Faragó János tSmunkatárs ezimére kiildeitdok. o—-----------------------» A viliar után. Hogy eloszlik-e a felhőzet? Hogy szép, békés derű támad-e, vagy tovább is csak sötét lesz ? Róla be* szélni nem a mi dolgunk. Mi nem vagyunk meteorológiai intézmény, mi csak azt konstatáljuk, ami megtörtént s ami bennünket éppen ezen a helyen érdekel. Hát igen, ami még eddig soha meg nem történt, — mit az álmok fantastikus látásiban se képzelhettünk,— amit az emberi agy tekercseiből eddigelé semmiféle furfang kihúzni nem tudott: a lezajlott politikai viharban megtörtént az is, hogy a magyar prof. papság hazafiságát meggyanúsította — a félelemtől és a gyűlölettől reszkető fanatizmus. Piszkos sárral dobált ránk, ami csak azért fájt, mert a piözkító holmit a kálomista nép kezébe is beszorította az a láthatatlan kéz. Oda vágta arczánkba a pápás hazafiak ismert címét, elnevezvén a kálvinista papságot a többek közt, úgy ötletszerüleg, „papi pártnak“, kiknek fizetését — mint hirdette — a kormány felemeli s azt az állampolgároktól az államadókban majd beszedi. Történtek azután rém dolgok Tiszán innen, Dunántúl és a Dráva mentén, melyekre köztanuság okáért Kölcsey Parainesisével csak annyit mondhatunk : tisztábban látni, mint a pórnép, nem ritkaság, de annak balszokásaival s előítéletével megküzdeni, egyes embernek mindig veszedelmes. A lázítás és szemérmetlenségek után még a képben való illusztrálás sem hiánjzott. Az egyik budapesti néplap péld. lerajzoltatta azt a jelenetet, midőn a losonczi választókerületben fekvő turapoljai evang. lelkész háza előtt rálőtt a csendőrség a népre, akit a pap -— „eladott“ . . . Borítsunk azonban fátyolt a történetekre s most már hideg vérrel elmélkedjünk azokról, melyek a jövőre szólnak és ide, e lapba valók. Egyszer, — mint Baksay Sándor életrajzában olvassuk, — az egyik konvent alkalmával, egy kis szobácskábán öt pap volt jelen, ki mind kunszentmiklósi pap is volt. FördŐs Lajos, könyves Tóth Mihály (?) Szász Károly, könyves Tóth Kálmán és Baksay Sándor. Másnap Tisza Kálmánnál volt a konventi ebéd s ott volt az öt kunszentmiklósi pap is. El is beszélték Tiszánénak a nevezetes találkozót. Hát aztán melyik volt már az öt között a legderekabb ? — kérdezte a humorból kifogyhatatlan Dobos János, a ozeglédi pap. Akit a legnagyobb helyre vittek! — szólt mindjárt valaki. Nem, — szólt oda az egyik maliciózus püspök — aki legtovább kibírta őket. Nem, — felelte a kegyelmes asszony, — aki legjobban szerette őket! . . . íme, egy magasrangu nő, ki a geszti falusi kis parochián kívül alig figyelhette meg közelebbről a nép és az ő „lelki atyja“ — most már csak (a modern felfogás szerint) a „lelki vezéru közötti viszonyt, mily találóan definiálja meg a papi nagyságot. Azt tartja nagynak, ki szeretni tudja az ő népét. Hát, kérem, — szerénység ide, szerénység oda ! ki az közöttünk, aki nem szeret ? Aki szeretettel gondját nem viseli a nyájnak ? Ki az, aki alázattal és hűséges türelemmel nem hordozza a krisztusi keresztet ? Ám, ha volna valaki, — a köz átok vesse ki közülünk I Hiszen egy egész élettel feláldozni magunkat a közért; önakaratulag, önelhatározással szegénynek maradni, hogy másokat boldogítsunk ; védbástyáivá lenüi mindannak, ami szent és jó : a hitnek, az erkölcsnek, a tudománynak, a közműveltségnek, az irodalomnak, a nemzeti kultúrának, a nemzeti nyelvnek, a nemzeti hagyományoknak, a nemzeti idealizmusnak s mindezekben és mindezek által az egyháznak és a hazának ; hát ki lesz az a valaki, — az a vakmerő, — hacsak magát szántszándékkal elfogulttá, rosszakaratúvá nem teszi, hogy lelke benső szavára el ne ismerje azt, mely szerint a köztársadalomban vagy — ha úgy tetszik — hát legalább is a prot. egyházi közéletben, az éltető só ma is mi, a papság s hozzá teszem : mi protestáns papság vagyunk. És a fizetés ? a munka után várható munkabér ? a jutalom ? a hála ? vagy hát, ami a legkisebb : az erkölcsi elismerés ? ! . . . 7
