Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-12-31 / 53. szám

907 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 908 Harmadszor: hogy egy iskola, tehát a mostani közép­­iskola s főleg gimnáziumunk, megfelel-e az életnek vagy sem, — azt ne abból Ítéljük meg, hogy a felsőbb tudományos szakpályákon hányán felejtik el középisko­lai egyéb ismereteiket; hanem abból, hogy ez iskolákat mennyire karolja fel az élet kifejezője : a társadalom. Mert összegyüjthetni a legpraktikusabb ismereteket is egy iskolába, de ha az a társadalomnak nem kell, ak­kor életre való-e az az iskola ? Mostani középisko­láinkra, főleg gimnáziumainkra a legmagasabb fokú rossz­­hisszemüség sem foghatja rá, hogy elfordulna tőle tár­sadalmunk. Valósággal versenyeznek, ahol még nincs, egyes városok egymással középiskola, főleg gimnázium fölállításáért. Jelenlegi e fokú iskoláink túlságos zsú­foltsága , középoktatásunk e valóságos terhe, legke­vésbé sem bizonyít amellett, mintha a társadalomnak, tehát az életnek nem volna szüksége ezen tanintéze­tekre. Sőt mi hisszük, hogy ha a legszabadabb elvű minősítési törvény oly rég óhajtott ideje bekövetkezik is, mai középiskoláink, illetve gimnáziumaink egy csöp­pet sem esnek ki a társadalom vonzalmából. Legfölebb — s ez áldás lesz rájok, — túlzsúfoltságuk —- esetleg megszűnik. íme : igy állnak ellentétbe mai középiskoláink az élettel ! Végül, anélkül, hogy ismétlésekbe bocsátkoznám, azon vádpontra hívom föl a figyelmet, mely szerint a mai középiskola, de kiváltkép a gimnázium, sok ha­szontalan tárggyal gyötri az ifjú elméjét. Mire való a latin ? Mire a görög nyelv ? — Hánytorgatják itt is, ott is a haladó paedagogusok. Először is : tudnunk kell, hogy mai u. n. huma­nisztikus műveltségünk, világnézletünk, tudományossá­gunk mind a görög, illetve latin forrásokból ered s még mindig abból is él jórészt. A tudományos felsőbb szak­iskolákra előkészítő iskolának pedig, mint amilyen a középiskola is, nem szabad elmellőznie összes művelt­ségűnk eme forrásait, mert különben célját nem oldja meg. Ezért van gimnáziumainkban a görög s a la­tin nyelv. Ami pedig azt illeti, hogy középiskoláinkban van­nak tantárgyak, amelyeket szakpályájára lépve elfeled az ifjú, arra elég legyen válaszul, hogy nemosak az ál* talános tudományos műveltséget adó középiskolákban, hanem a szakiskolákban is sok olyat tanulnak a nö­vendékek, amiknek az életben nem érzik közvetlen hasznát 8 ezért elfeledik. Ez nem ok az illető iskola átalakítására, hanem csak sajnos eset az illető szakpá­lyán élő egyénre nézve. Különben is, ha a tanulói fe­­ledékenységet tennők a tanulni valók megállapításánál alapelvül, akkor nem lehetne semmiféle iskolát szer­vezni : mert egyik ezt, a másik amazt a tárgyat nem kedveli s felejti el hamar s talán egy tantárgy sem volna abban a szerencsében, hogy egyhangú kedves em­lékezésnek örüljön. Tehát ne ilyen kis és alaptalan okokból nőjjön ki nálunk a középiskolai uagy reform. Az egységes középiskolát is, — fölöttébb sajnos — effajta kicsinyes okok, felületes vádaskodások kedveltették meg némely tanügyi körökben is, ahol a mai kor divatja szerint, szappanbuborék módjára termelik a paedago­­giai reform eszméket. Nem u. n. egységes középiskolára van szükségünk, hanem arra, hogy egy-egy osztályba 35—40 tanulónál több fölvehető ne legyen középiskoláinkban. Ez az égető szükség. Ide irányítsuk összes reform törekvéseinket. Gy. Gy. Klerikális háló. E hó 10-én szomorú kötelességet teljesítettem, egyházkerületünk múlt évi határozatához képest jelen­tést tettem a püspöki hivatalnak arról, hogy e hó 9-én az állami anyakönyvi hivatalban egy ev. ref. honvéd százados házasságkötése alkalmával a r. katholiku egy­ház javára, reversaltst adott. S ezzel talán be is végez­hettem volna tudósításomat e helyen is. Más mód nincs hátra, mint napirendre térni egyházunk ez újabb vesz­tesége felett ismét. Ne tegyük ; szenteljünk pár sort a mélyen elszomorító tévedésnek, igyekezzünk tanulságot szerezni korunk eme veszedelmesen pusztító jelenségéből Szomorú tanulság az, amit leszűrhetünk e botrá­nyos, férfiatlan cselekedetből. Azt látjuk ebből, hogy úgy fent, mint alant, úgy a népnél, mint az úgyneve­zett „úri osztálynál" kihaló félben van őseink erős hite, egyházunkhoz való ragaszkodása, annak mélységes sze­retetem Ma itt, holnap amott olvasunk hasonló szomorú jelentéseket. A nép közül évenként 100 és 100 an ta­gadják meg hitöket gyermekeikben; a felsőbb körben is napról-napra többen szaporítják a közönyös hitetlenek táborát. Fájdalmas jelenségek ezek! Látni az ellenség gúnyos vigyorgását; bukásunk felett tanúsított kihivó magaviseletét, tehetetlenségünk felett érzett kárörömét : valósággal kétségbeejtő. Mi lesz velünk ? Mit tegyünk, hogy egyházunk süjedő hajóját feltartóztassuk ? Mit tegyünk, hogy hasonló esetektől s azzal járó rázkódta­­tásoktól megóvjuk egyházunkat ? Az őrállóktól, a papoktól több éberség, több lelki­ismeretesség kívántatik — mondják sokan. Teljesen iga­zuk van ezeknek. Az őrállók számlájára megy minden ilyen botrányos visszaélés hitünkkel. De én Istenem, vádolhat-e engem valaki azzal, hogy nem tettem és nem teljesítem kötelességemet ?! Egész bátorsággal, fölemelt fővel mondhatom, hogy — nem !! Oly lelkiismeretes gondoskodással aggódom egy­házam minden munkája felett; oly adaadóan viselem gondját a reám bízott nyájnak, hogy engem e tekintet­ben hűtlenségi vád nem érhet. Igen, megtettem én a kötelességem most is. Még jókor, mikor hallottam, hogy emberünk jegyet váltott egy hires klerikális, lélek-fogó család leányával, terjedel­mes levélben kerestem fel, oktattam ki, mint teljesen ösmeretlen hívemet is. Kimutattam előtte téves lépésé­nek botrányos következményét; figyelmeztettem eskü­­szegésének, melyet a konfirmáció — alkalmából tett — következményeire, emlékeztettem szüléinek emlékére, a kegyeletre, mellyel szülei vallása iránt viseltetik ; (édes

Next

/
Oldalképek
Tartalom