Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-10 / 37. szám
637 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 638 azt sem, hogy a konfirmálás csupán ezen vagy azon a napon hajtható végre; de éppen ezért teljesen elegendő annyit kimondani, amennyit a felvételre ajánlott §. tartalmaz. A konfirmációi szertartás liturgiája (26. §.) éppúgy, mint az istenitiszteleté és az urvaesoraosztásé, három csoportra osztható. Ezzel a beosztással és ezzel a hasonlósággal teljesen méltatjuk e szertartás fontosságát. Az első csoport (1 — 5) a szertartás előkészítő, a második (6 — 9) a fő, a harmadik (10 — 12) a befejező cselekményeket foglalja magába. Az első öt pont a már elmondottak után indokolásra nem szorul ugyan, de itt is hangsúlyozzuk, hogy e szertartásba, ha csak ünnepélyes szin vonalát alászállítani vagy megzavarni nem akariuk, a káté elmondatását be nem vihetjük. A lényegre és az ünnepélyességre teljesen elegendő a két kérdés, melyek közül az első a hitvallásra, másik a fogadástételre fog vonatkozni a megállapítandó formula szerint. Ezt nyomon követi a felvétel kijelentése és a felhatalmazás. A szertartás legünnepélyesebb és legszertartásosabb része természetesen a középső csoport. Ebben a konfirmáltak énekére a könyörgés, erre a kézrátétel és áldás, aztán ismét a konfirmáltak éneke következik. A könyörgésnek azért kell megelőznie a megáldást, mert a megáldás után már nem lenne természetes a könyörgés. A befejező rész (10-12) számai közül csupán a 11. számot kell indokolnunk röviden azzal, hogy a konfirmáltak már a 8. sz. folyamán megáldatván, annak ismétlése felesleges, hanem itt az van helyén, hogy a lelkész az öntudatos egyháztagokkal megnövekedett, tehát erősödött anya szentegyházra és gyülekezetre kérjen további áldást és kegyelmet. Ez a szertartás igy egészen ünnepélyes, teljes, kerekded és többi szertartásainkkal összhangban álló lesz, anélkül, hogy olyan elemet venne fel magába, ami a dologra egyáltalában nem tartozik. Éppen ezért tartottuk szükségesnek a következő 27. §. felvételét. Ennek oka az, hogy a konfirmációi szertartás főleg a konfirmáltakra, az urvacsoraosztás azonban kizárólag a gyülekezetre tartozik. Eddigi kánonaink szerint az úrvacsorát csak a gyülekezetnek, a betegeknek, foglyoknak és halálraítélteknek oszthattuk ki önállóan. Ezt a jogi állapotot továbbra is szigorúan fenn kell tartanunk és nem szabad megengednünk, hogy a gyülekezet egyes töredékei új jogaimét szerezzenek az úrvacsora vételére. Az úrvacsora sakramentom, a konfirmáció nem az ; de éppen azért a kettőt össze nem elegyíthetjük, mert ezáltal vagy a konfirmációt emelnok olyan jelentőségre, aminőre emelnünk még se szabad, vagy pedig az úrvacsorát szállítjuk le sakramentomi magaslatáról, amit tennünk megint nem szabad. Aztán az urvacsorázásnak külön liturgiája lévén s azt csakis a liturgia szerint lehetvén kiszolgáltatni : ez a kettő együtt igen hosszadalmassá, a lelkészre és jelenlevőkre egyaránt fárasztóvá tenné a konfirmáció alkalmát, nem is hangsúlyozva azt, hogy egy olyan urvacsoraosztás, amelyet a gyülekezet csak megbámul, már igazán rokonhajtásává lenne a miseáldozatnak . . . A 28. §. rendelkezései eléggé világosak, természetesek és szükségszerüek. Önmaguk beszélnek önmagukért. De ha valami indokolás mégis kell hozzájok, az is kézenfekvő s röviden ez : Az áttérés a gyülekezetbe való felvétel, valakinek a gyülekezetbe önálló, öntudatos tag gyanánt való felvétele. Tehát éppen az, ami a konfirmáció. S minthogy ez a felvétel bizonyos ünnepélyesség nélkül nem mehet végbe, ez az ünnepélyesség pedig adva van a konfirmációi szertartásban , tehát az áttérőnek felvétele csupán azzal a szertartással történhetik, ami a konfirmáció szá mára meg van állapítva És ha a gyülekezet Örülni tud a megkonfirmáltaknak, örvendeni fog annak is, ha az áttérők jelenlétében vétetnek be ünnepélyesen a gyülekezetbe. Ez minden irányban csak felemelő és erősítő hatást gyakorolhat. A házasulok esketésének és az egyházkelő anyák m.gáldásának rendjében indokolásra szoruló dolog nem fordul elő; úgyszólván a tényleges szokásnak a másolatai azok. Ajánljuk elfogadásra. (Folyt, köv ) Az allam és egyház viszonya és a francia egyházpolitika. Irta Borsos Endre kir. törvényszéki aljegyző. Az államnak az egyházhoz való viszonya tekintetében a történeti fejlődés háromféle jellegzetes alakulatot tüntet fel. Az ókor egyes népeinek története bizonyítja, hogy voltak népek, melyeknél egyház és állam között különbség nem volt. E jelenség okát az a körülmény magyarázza meg, hogy ezeknél a népeknél a műveltség és tudás kizárólagos birtokosai a papok voltak s igy nagyon természetes, hogy ők voltak a nép egyedüli vezetői. Ezen vezető szereppel járó előnyök következményeként jelenekezett azután, hogy a papság iparkodott ezt a szerepet meg is tartani s e végből oly szervezetet létesíteni, mely ezen cél elérésére alkalmasnak mutatkozott. Felébredt tehát a testületi szellem s ennek nyomán az egységes hierarchikus szervezkedés, azaz létrejött az egyház, amely tulajdonképpen nem más, mint bizonyos valláshoz tartozó egyéneknek egységes szervezetbe való tömörülése. A hierarchikus szervezkedés tehát nem annyira vallási, mint inkább hatalmi célokért történt s az ily hierarchikus szervezetű egyházak hívőiknek nemcsak vallási szükségleteiről kívántak gondoskodni, hanem azoknak legfőbb uraivá is váltak, azoknak mindenféle életviszonyát szabályozták s tőlük feltétlen engedelmességet követeltek. Ily módon pedig nem csupán egyházi, hanem állami szervezkedés is történt, az alakult egyház nem pusztán egyház, hanem egyúttal állammá is lett, amit bizonyít az is, hogy ezeknél a népeknél nem voltak külön egyházi és állami szervek, hanem úgy az egyházi, mint az állami hatalmat ugyanazon szervek gyakorolták. Az államfő, akárminek nevezték is, egyúttal főpap is volt s a papok egyúttal államhivatalnokok. Az egyházi és állami szerveknek ezen azonossága 37*
