Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)

1905-07-02 / 27. szám

477

DUNÁNTÚLI PROTEST AN 8 LAP.

478

volna benne ellene, holott a legtávolabb állott tőlem, amint a hozzászólók is kifejezték ezt.

Ugy-e milyen hálás a közszereplés ? De mondhatok még többet is. Az is irányadó szokott lenni nálunk hogy valami kezdeményezés kitől ered. Számos példát hozhatnék föl e részben, de nem akarok hosszadalmas rekriminációkba bocsátkozni. Azután felhangzik csakhamar a miért ? mi célból ? Persze mellékes érdek, cél értendő ez alatt. Vagyis mi lehet az illetőnek a rejtett célja ? Mert önzetlen s magáért az ügyért folytatott tevékenységet szinte lehetetlennek tartanak. Ilyen bántó volt e lap szerkesztőjének már említett föltevése is, mikor többször említett oikkemet a kerületi gyűléshez intézettnek vélte. Csak utóbb, a gyűlés tárgysorozatából sejtettem, hogy miért ? Hogy a tanügyi bizottság újra alakítandó volt. Még ennél is bántóbb volt, de egyúttal jellemző is Szabó Mihály lelkésztársamnak az elismerésről, az arroganciáról közölt fejtegetése, melyet hasonló hangon viszonozni jó Ízlésem tiltja. Minden áron előre törtetni s valami lenni akaró soha se voltam, mert másként is találtam elegendő rnunKát s csak azt sajnálom, hogy abból, amit célul tűztem ki magam elé, még keveset tudtam elérni* Azt, amit a közbizalom erőltetés nélkül rám bízott, törekedtem becsülettel elvégezni. De ennek dacára is ismétlem, hogy az egyházi nyilvános szereplés legtöbb esetben hálátlan az uralkodó közszellem miatt, mellyel tapasztalatom szerint egyik egyház kebelében sem találkozunk oly mértékben, mint nálunk. Ami tehát azt az elismerést illeti, amelyre Szabó Mihály lelkész úr hivatkozott s amelyre mintegy önként következő jutalékra soha nem vártam és vágytam, arra csak annyit mondok, hogy tréfás hangot is használjak, azzal a bizonyos Cziczeszbeiszerrel : legyen része hasonló elismerésekben.

Ennyit a közéleti vagy nyilvános működésről.

De Szabó Mihály lelkésztársam fölemlítette a lelkészkedés tágas mezejét is, vagy más szóval a gyülekezet körében való működést. Amely oktatást itt ad, azt igen enyhén szólva: visszautasítom. Szabó lelkész úrral életemben kétszer találkoztam; e két alkalommal sem volt szerencsém vele olyan természetű társalgást folytatni, hogy abból akár gondolkozásomra, akár lelkületemre következtetést vonhatott volna le. Annál kevésbbé ismeri lelkészi működésemet. De épen ezért egyszerűen csak annyit mondok e pontnál, hogy tőle e tekintetben — mint lelkész a saját egyházamban — tanítást el nem fogadok. Vádját, mintha lelkészi működésemben az anyagi, a bér játszauá a szerepet, lelkészhez illetlen rosszakarattal kieszelt sértési szándéknak kell minősítenem. Működésemről egyházi hatóságom és gyülekezetem illetékes véleményt mondani. Én mindkettővel meg is vagyok elégedve. Magam részéről pedig — bár végtelenül restellem, hogy védekezésre kényszerít — csak annyit mondhatok, hogy ha minden lelkész csak úgy igyekszik is hivatalát betölteni mint én ; csak annyit végez is díjtalanul, mint én ; csak annyit áldozik is mint én, akkor béke és valamelyes haladás is lesz mindenütt és sehol sem fog hang zani az az ismert közmondás: vizet prédikál és bort iszik.

Végtelenül csudálom, hogy Szabó Mihály lelkész társam, kit egyes komoly cikkei után becsülni tudtam, most anélkül, hogy különös okot szolgáltattam volna reá vagy őt egyenesen megtámadtam volna, oly kemény hangon nekem rontott. Én csupán annyit tettem, hogy amidőn egyházi közéletünk egyes — szerintem — kóros jelenségeiről szóltam, megemlékeztem arról a támadásról is, melyben egyes tanáraink részelitek a miatt, hogy a többség bizalma folytán reájuk ruházott vagy esetleg társadalmi megbecsülés folytán nekik juttatott munka mezőn is dolgoznak : nevet nem is említettem, mert csak elvi kérdéssel foglalkoztam. S higyje el kolléga úr, hogy amennyire jogosultnak tartja saját nézetét, mely lehet egyesek véleménye, ép oly jogosult lehet a másik nézet is, mely a választások eredménye szerint sokaké, amely megengedhetőnek, jogosultnak tartja, hogy theol. tanáraink az egyházi közélet mezején is munkálkodhassanak. Hiszen ez így van a többi akadémiák tanárainál is, anélkül, hogy szó érné őket. így volt ez nálunk is régtől fogva minden veszedelem nélkül. Csak két példát hozok fel a közelmúltból. Jól tudjuk, hogy főtiszt, püspök urunk, mint tanár széles körű egyházi és társadalmi tevékenységet fejtett ki ; sőt tudtommal e lap mostani szerkesztője is, mint tanár, e működésén kívül is munkálkodott, ahol tere nyílt s ha jól emlékszem, valami hitelszövetkezetféle intézményt is létesített ugyancsak tanár korában. S ezeket természetesnek, helyesnek találta mindenki.

Ezekután kérdem tisztelettel, csakugyan olyan eltzólamodás volt-e akár Taniiyyi apróságok cimü cikkem, akár a Tóth Kálmán úr támadására Írott válaszom ? Aki higgadtan mérlegeli indokaimat, bizonyítékaimat, nem hiszem, hogy annak fogja találni. Sőt ellenkezőleg azt fogja mondani , hogy Szabó kollega urnák szenvedélytől izzó s ezen alakjában legkevésbbé sem indokolt kirohanása: elszólamodás.

Megvallom őszintén, hogy a midőn az apróságokat megírtam, kettős cél vezetett. Egyik, hogy a felsorolt tanügyi kérdésekre a figyelmet felhívjam ; a másik, hogy vele kapcsolatban nem sanda mészáros módjára, de nyíltan kifejezve, közéletünk egyes, helyeseknek épen nem mondható jelenségeire rámutassak.

Tóth Kálmán úr rossz néven vette, hogy a cikkemben foglalt tanügyi kérdéseket, melyeket én épen nem gondoltam tó'lem kitaláltaknak, egy kissé megszellőztettem és pedig akkor, amidőn egyéb sürgős elfoglaltságom nem lévén, erre egy kis időm jutott. De hát mire való a sajtó, ha nem arra, hogy a jó, de még életbe nem léptetett tervezések megbeszéltessenek, felszínen tartassanak, hogy az érdeklődés irántuk fölkeltessék, sőt fokozódjék ? ! Hiszen, hogy példával is illusztráljak, a bölcs Cato is tudta, hogy a közönség ismeri már az ő nézetét Karthágóra nézve, mégsem szűnt meg egyre hangoztatni : Ceterum censeo, Karthaginem esse delendam!