Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-06-18 / 25. szám
447 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 448 házunk nem hagy föl ezzel az ő erőszakoskodó eljárásával, ők az egyetemes presbiteriáuus szövetség közelebbi gyűlésén indítványozni fogják egyházunknak, testvérieden magatartásáért a szövetségből való kirekesztését. De mindenesetre érdemes lesz kimeunem, ha teaintethe veszem azokat a leveleket is, amelyek pedig a legfolségesebb perspektívát tárva elém ama távoli földről, biztatólag hívogatnak tervem megvalósítására. Lapunk közelebbi számában kiadok egy ilyen, e napokban hozzám érkezett levelet. Még csak pár szót! Isten látja a lelkemet, hogy én magamat és missziómat abszolúte elakartam különíteni az ottani magyar ref. egyházak hazakapcsolási ügyétől, de — amint a fent elmondottakból kitűnik, — ez rajtam kívül álló okokból, nem volt lehetséges. Az a viszály azonban meg fog odaáo, a föld túlsó oldalán rövid idő alatt szűnni, s én megkezdhetem ott Isten segítségével, jó emberek támogatásával a munkát, melyre engem, úgy érzem, isten szava hiv, s melyben engem az ő hatalmas karja, szent a hitem, támogatni fog. Debreczen. CsiKY Lajos.» Egy kis elszólamodás. Fülöp József körmendi lelkész-testvérünk e lapban bizonyos „Tanügyi apróságok“ felett vitába keveredett Tóth Kálmán tapolczafői tanító úrral, ki neki mintegy szemére veti és méltán egy kis elszólamodását. Fülöp József ezt idegeskedő válaszában Tóth Kálmántól igen zokon veszi. Pedig soknak szemet szúrt eme mondása : „Az egyházi közélet mezejénél sokkal halasabb téreken vagyok nagymértékben elfoglalva.“ E nehány szó bennem is kedvetlen érzést keltett, mivel én úgy tanultam, hogy: Krisztus igája ha terhes is, de gyönyörűséges ; hogy lelkészkedésünk tágas mező s csak itt tudjunk kellőkép forgolódni ; hogy : íSeume szerint: „Tedd kötelességedet telkednek minden erejéből s maga a tett legyen jutalmad ; még egyszer oly szép a jutalom nélküli erény“; hogy : Nem panaszkodik a hálátlanságról az, aki a jótétben örömet talál“, (Ihász Gr.) hanem teszi a jót, a kötelességet hála reménye nélkül, miután a feltételhez kötött jócselekedet nem jó cselekedet ; hogy — mint Kölcsey Parainesisében olvashatjuk : „Háláért tenni jót, uzsorástól is kitelik.“ Fülöp József úr nyilatkozatából azt lehet egész biztosra következtetni, hogy ő egyházi téren, lelkész létére is csak addig szokott fáradozni, mig bért remélhet ; mihelyt azonban a bér késik, vagy elmarad ; hátat mutat az egyházi munkamezőnek s átlép oly területre, hol bővebben terem a külső sikerek babérja. Hiszen hát szép dolog az a nemes becsvágy, de ha arroganciává fajul, csúnya madár s a 10 csapások egyike az illetőre magára, de meg a közre nézve is. Az megint szent igaz, hogy egyházi téren is feltalálhatók a pajtás-csoportok parazitái. De még odáig nem törpültünk, hogy az érdem többnyire meg ne találná a maga jutalmát, ügy tudom, Fülöp J. úr iránt is elég elismerés mutatkozik egyházi téren is. Azon meg hogy némely fiatal óriás nem lehet, bármennyire türelmetlen is a várakozásban, — 30 — ö2 éves korábau esperes, avagy épen püspök : nem kell csudálkoznunk, annyival kevésbbé, mert az egyházi tisztségeknek elvégre sem stipendiumféle rendeltetésük van. Ami pedig esetleg az anyagiak által történhető haladást illeti: földi javakban szegény anyaszentegyházunk nem gavalléroskodik. No de vitte volna a manó Fülöp J. urnák bizonyára jellemző elszólamodását : én e lap olvasói előtt egyetlen szó nem sok, de ennyi megjegyzéssel se illettem volna. Azonban szóvá kellett tennem, mert azt szépségesen kimagyarázni akarván, előhozakodik „azon támadással, melynek theologiánk egyes tanárai csak nem régen ki voltak téve.“ Vak volnék, ha nem látnám, hogy én vagyok ezúttal az a kiváltságos halandó, kire cikkéből az „akadékoskodó, gáncsoskodó, irigykedő“ epitheton ornansok vonatkoznak. Midőn e kedves jelzőket ezennel im köszönettel nyugtázom, nem mint reám legtávolabbról is illőket, hanem mint Fülöp J. kartársam nemes lelkének ékes virágait, egész kurtán a következőket jelentem ki : Mondjuk : én a pápai hittanárok némelyikét csakugyan megtámadtam. De jegyezze meg magának egyszer és mindenkorra a körmendi lelkész úr, hogy ha ő nem, - mint ahogy utóbbi cikkében ezzel fennen kérkedik, hát biz’ ok nélkül én sem szoktam támadni senkit sem. Ha aztán okom van, akkor — mint szintén utóbbi cikkében méltóztatik ezt a kerületi tanügyi bizottsággal szemben hangsúlyozni — jogom is van bírálatot gyakorolni, vagy ha igy önnek magyarosabban hangzik : támadni. Azt is jegyezze meg magának a körmendi lelkész úr, hogy némelyik pápai hittanár urak ellen nem az a kifogás, hogy bizonyos mértékig közszereplésre vállalkoznak, hanem hogy a nyilvános szereplésbe belemerülnek annyira, hogy eredeti, fő-fő hivatásuk szerfelett megsínyli. A lelkész legyen elsősorban lelkész, a tanító elsősorban tanító, a hittanár is elsősorban hittanár, ne pedig a közélet különféle ágazatainak Főmindenegyébje. Ez tiszta sor. Pál apostol ezt igy mondaná (1. Kor. 7, 24.): „Kiki amely hivatásban hivatott, abban maradjon.“ Különben ez ügy még folyik s annak idején a nagy nyilvánosság előtt befejezést is fog nyerni. Végül ajánlom a körmendi lelkész urnák, hogy ne szólja el magát. De ha ez okos embereken is mégis megesnék, tessék azt ne oktalan sanda-mészáros vágásokkal és rossz példák előráncigálásával, hanem vagy helyes okfejtéssel, vagy hiba-beismeréssel jóvátenni. G. Szabó Mihály. jegyes ^czteményEfi;. — Az előfizetési pénzek és hirdetési dijak szives beküldését tisztelettel kérjük.
