Dunántúli Protestáns Lap, 1905 (16. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-08 / 2. szám
25 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 26 leszek előadni. Erős aggodalmam van ugyanis arra nézve, hogy azaz 1,300.000 kor. nem lesz elég. Mi történik majd akkor ? Mert, ha kötelezzük a gyülekezeteket az új adókulcs elfogadására és akkor aztán nem kaphatnak annyi segélyt, amennyire igényük van, én szinte valószínűnek, sőt talán biztosnak is tartom, hogy azt mondják : Tiszteletes uram vezetett bele minket, hát tiszteletes uram fizetése szenvedjen csorbát! Eőtiezteletü Kenessey Béla ur méltóztatott adatokat felhozni azon kimutatásból, amelyet a zsinat első napján kaptunk. Ezekből én áttanulmányoztam az én egyházmegyém adatatait és meggyőződtem arról, hogy a nagytiszteletü urnák az intencióit, amikor azokat a kérdőíveket kibocsátotta, nem tökéletesen fogtam fel. Nem egyöntetűek tehát az adatok s ennélfogva nem is helyes a kiszámitás sem és igy nagyon természetes, hogy az eredmény sem lehet helyes. Én úgy érzem, hogy itt korrekcióra van szükség, mert kérdés, hogy az az 1,400,00 kor. elengedő ? Felszólalt még Sulyok István, aki szerint a leiké széknek erkölcsi súlya és tekintélye megköveteli, hogy ne terményekkel és szolgálmányokkal, hanem készpénzben fizettessenek. Kívánja az egységes adóztatást, mert „van abban magára a hívőre nézve is valami megbotránkoztató, hogy ő tudja, hogy A. községben a lelki üdvösség sokkal kevesebb költségbe kerül, mint B. községben, ahol 10 — 20 szórta többet kell fizetni. . . . Mikor nincs más mód bajaink orvoslására, mint az, hogy az állam jöjjön támogatásunkra, akkor nem értem, hogy miért kell nekünk a priori bizonyos összegben megalkudni és azzal menni az államhoz, hogy bár tudjuk, hogy többre van szükségünk, mi mégis megelégszünk a kevesebbel. Helytelen volna egy bizonyos összeget megnevezni. 0 bízik az államban, annak mindenkori vezetőjében, hogy hiányainkat, legyen az 2 vagy 3 millió, a legnehezebb helyzetben is igyekezni fog pótolni. Helytelennek tartaná annak kimondását is, hogy az egyszer megállapított államsegély éven belől föl nem emelhető. Marjay Péter: Nagy reményekkel volt eltelve a mostani zsinat iránt úgy a papság, mint az egyház egyeteme. A papság azt várta, — mert mondhatni, mesterségesen illúziókba ringatták az embereket és kedélyeket — hogy most megfogja kapni azt a megérdemlőit, méltányos és tisztességes hozzájárulást, a fizetésnek azt a rendezését, amelyet már oly nagymértékben kiérdemelt. Azt várta a papság, hogy most, az általános fizetésrendeiós időszakában, amikor mondhatni mindenki, aki a száját ki bírta nyitni, ha nem is teljes mértékben, de legalább bizonyos részben, megkapta várakozását, akkor a papságra is majd csak ráirányul valakinek a figyelme. E tekintetben nagy csalódás állott be. A papság ezután is ott marad a fizetés tekintetében, ahol eddig volt. Ennek dacára mégis megvárják a paptól, hogy egyházában minden ékesen és jó rendben legyen, megvárják tőle, hogy ne terjedjen a hívek között a nazarénizmus, hogy ne terjedjen a szocializmus, megvárják tőle, hogy ne szaporodjanak a vadházasságok, hogy legmagasabb fokon álljon a közmorál, kifogástalan legyen a népnevelés, az iskoláztatás, megvárnak tőle minden jót, azt is, hogy egyházának gazdasági téren jó kormányzója legyen, hogy szép és jó épületek legyenek, szóval anyagi és szellemi téren mindent és mindenütt a paptól várnak, de az nem jut eszébe senkinek sem, hogy mindezt 800, vagy 1000 forintos fizetés mellett bizony nagyon nehéz és súlyos feladat keresztülvinni. Eljött volna talán már egyszer az ideje, hogy ne csak hangoztatnánk, hogy a magyar protestáns egyház és annak papsága nemzetfentartó, államfentartó hivatást teljesít, hogy náluk nélkül azóta megsemmisülhetett volna ez a nemzet, talán, mondom, itt volna már az ideje annak is, hogy erre a papságra is vetnénk egy kis figyelmet. Mert bocsánatot kérek, az a mostani kis államsegély, az a csekély kongrua, az nem méltó elismerésre a papság munkájának és nagy érdemének és nem helyes dolog az, hogy az oláh pópákkal egy rangba helyezik. Mert a ref. papságnak tanulsága, képzettsége talán valamivel mégis csak nagyobb figyelmet érdemel, mint az oláh pópáké s egy kalap alá vonni az egészet bizony nem lehet. Mindezeknek, az én felfogásom szerint, az az oka, hogy jámbor egy testület ez a mi papságunk. A világ minden társadalmi osztálya talpára áll, ha baja van, kinyitja a száját és az egyik szebben, a másik fenyegető modorban, ki-ki a maga módja szerint követelőd zik. Mi pedig nagy jámboran várjuk-várjuk a mannát és sült ga-' lambot. Már pedig a társadalom egyik osztálya sem követelhetné nagyobb önérzettel, méltányosabb alapon szorgalmának, érdemeinek, nagy és terhes munkájának elismerését, mint a református papság. De ime még csak azt sem tettük meg, hogy egy egyetems papi értekezletre összejöttünk volna. Ennek nemcsak ami jámborságunk az oka, hanem a mi világi urainkb vetett nagy bizodalraunk. Mert amilyen szeretettel és amilyen nagy elővigyázattal válogatjuk meg az egyházi tisztségekre a világi urakat és amilyen nagy bizalommal kérjük fel őket, hogy velünk együtt erősebb vállaikra vegyék a nagy és terhes igát, munkálko ijanak abban az irányban, amely az Isten törvénye által lelkűnkbe van írva, egyházunk javára és boldogítására, amilyen hittel és reménységgel vagyunk eltelve, hogy egyházunk közérdekében megteszik a szolgálatokat, éppen olyan hittel és bizodalommal vártuk tőlük azt is, hogy a papságnak, az ő munkatársaiknak érdekeit, szolgálatainak értékét elismerik és ebben az irányban megindítanak egy mozgalmat, amely mozgalomnak sikere a református papságnak megelégedésére fog vezetni. Ebben a hitben és ebben a várakozásban vagyunk és leszünk továbbra is és azt hiszem, ha most éppen nem is, de nem sokára eljön az az idő, amikor várakozásunk óhajunk be fog teljesedni. De hogy óhajtásunk teljesedésbe menjen, nyomban csatlakoznunk kell Tóth János dr. zsinati tagtársunk felfogásához, aki törvénybe iktatás által akarja biztosítani az állami dotációnak bizonyosságát a jövendő időre nézve minden várható kormányválsággal é3 eshetőségekkel szemben. De ugyanakkor ki kell mondanunk azt is, hogy ezt a most kilátásba helyezett segítséget nagyon is csekélynek tartjuk és az egyház szükségleteihez képest az állam, a kormány tartsa mindenkor 2*
