Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-03 / 1. szám

7

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

8

támasz nélkül, támasztalanul magatokra maradnátok a világban, elveszítve szülőket, rokonokat, majd a jóbarátokat, jóakaróitokat. Jusson eszetekbe, hogy bárhova vinne sorsotok az élet utjain — mígnem teljesen önállóan tudnátok azon járni, mindenütt akadtok istápolóra, tanácsadóra, egy tanítóra; bizalommal fordulhattok hozzá. De addig is, mig az iskolától úgy váltok meg, hogy aztán ide majd csak egy pár évig, naponként 1 — 2 órára fogtok betekinteni, használjátok fel a még hátra levő rövid időt s ha a jövőt illető Utasításaimon kivid akármi jnt eszetekbe, hogy arra nézve tanácsomat, véleményemet szeretnétek hallani, ne idegenkedjetek azt kikérni.“ Ha aztán az ő tanítváyai bírják a tanítónak ily féle ígéretét, azon legyen, hogy mindegyiket részesítse jóindulatában, egy se legyen elbocsátva bizonyos utravaló nélkül, hogy tapasztalva ama gondoskodásban megnyilatkozott osztatlan, részrehajlás nélkül való szándékot, maradandó erő tartsa fenn azon fölkeltett vágyukat, mely készteti őket az önnállóság elérésére megkivántató kellékek összegyűjtésére és létesítésére. Egyszóval az önállóságra törekvést keletkeztetni, azután kifejleszteni el ne mulasszuk. Ismételve hangsúlyozom tehát, hogy a hiterősítés és az évzáróvizsga között létező időtérben naponkint keressük az alkalmat, hogy legalább pár szóban nyerjen tőlünk útbaigazítást a gyermek a jövőjét, az önálló életre gyekvést illetőleg. Ezzel már nagyon megkönynyítjük munkánkat a felsőbb fokon, az ismétlő oktatásnál, ahol főtörekvésünk az legyen, hogy az önállóság kiküzdésére induló gyermek ne legyen ingadozó, tétova, hanem öntudatos ; ne legyen könnyelmű, meggondolatlan, hanem óvatos; ne vélje tréfának az életküzdelmeit, hanem azt fogja fel a legkomolyabban.

Mikor az iskolából utoljára távozik, szabadnak érzi magát, mint a kalitból kiröppent madárka és cselekedeteiben még a legcsendesebb vérű is szertelen, egyszerre ott akar száguldani, ahol gátat nem ismer s igy szabadságával vissza is élhetne, ha melléje sietni el nem mulasztják szülői.

Ámde ekkor ott áll az atya a fiú mellett és igy szól : „Ennekutána te fogsz lenni az én jobb kezem, majd megtanítlak a magam foglalkozására“; vagy „Ezentúl olyan helyre adlak, ahol jövődről anyagilag gondoskodva lesz.“ És igy tovább. Az anya meg leányáról igyekezik hasonló módon gondoskodni. Csakhogy mind az atya, mind az anya gondoskodása igen egyoldalú, mert inkább anyagias, már pedig, ha az önálló életre vezetésről van szó, akkor mindenre, különösen az erkölcsi képzésre ki kell terjeszkedni, mert ez az a maradandó kincs, amelyet „a rozsda meg nem emészt, sem a lopók ki nem ásnak, sem a ragadozók el nem ragadhatnak“— és annak megállapítására, hogy melyek azon kívánatos, képző módozatok, leginkább, sőt mondhatni, egyedül a gyermek oktatója van hivatva.

Az a tünet, hogy a mindkét nembeli gyermekek azon korban, midőn az elemi oktatás mindennapi művelete befejezést nyer, ösztönszerüleg elárulják az önállóságra teremtettségüket, nagyon megkönnyíti annak

keletkeztetését és mondhatni, hogy azután már inkább a helyes kifejlesztési munkálatokról szükséges szólani. Ennélfogva, ha az egyház jogot formál arra, hogy a hiterősítésre törekedjék; az iskolai hatóság meg azt követeli , hogy az egyéb ismeretek tétessenek állandóvá, majd a szülék pedig azon igyekeznek, hogy gyermekeik, különösen az anyagi létfeltételek megszerzésére és megtartására legyenek alkalmasokká: a tanítónak az a feladat jut osztályrészül, hogy mindeme kívánalmakat összeegyeztetve, okosan felhasználva, beosztva részesítse belőlük növendékeit. Ezt a beosztást pedig szerény nézetem szerint úgy eszközölheti eredményesen, ha az önállóságra képzésnál e következő elveket tartja szem előtt: Vezettesenek a népiskolából kikerült tanulók az önálló élletre, midőn l. ismereteik bővítésére alkalmasokká akarjuk tenni őket; 2. a mások tetteinek birálgatása és az ítéletek alkotásánál és végül 3. a cselekedetek ésszerű irányításánál.

(Folyt köv,)

Fülöp Gyula,

tanító.

Űjhodásunk.

Ki ne emlékeznék, mennyire megselejteztette volna osztályzatát, ha a reformáció terjedésének okai közül kifelejti a nyomdát, mint egyik legfontosabb tényezőjét a javított hit elterjedése sikerének, úgy hogy szinte szeget üt az ember fejébe, hogy a keresztyénség elterjedése, hogy ölthetett sokkal súlyosabb körülmények közölt, mint a reformációé volt, nyomda nélkül is még nagyobb és gyorsabb elterjedést, mint a reformáció. Pázmány Péter is nagyot nézne, ha nézhetne, a mi nyomdába való kapaszkodásunkra s azt mondaná felfogásunkra: vaksággal vervék; a Szent-Istváu és László társulatok pedig ponyváikra mutatva, egy kis barátságtalan mosolyba is részeltetnének bennünket, mit ugyan mi is hasonló minőségű mosollyal viszonozhatunk, ha a r. kath. egyház szent alakjainak bőséges termelésére gondolunk, mintha termelésével felvette volna a versenyt gőzkorszakunkkal, de szűnik ez a mosoly, ha polgárerényü nagy fiai közül a legkiválóbbaknak szobor alakot készül állítani az elismerés, ott már mi is tőlünk telhetőleg segédkezünk, hogy emlékeztető jeleikből mi is emelkedettséget s lelkesedést merítsünk. Ki ki láthatja, a mérleg nyelve, hogy ingadozik, ha az elfogulatlanság tartja kezében. Ez már igy van, mikor meggyőződések állnak egymással szemben. A harc köztünk és az ellentábor közt nincs kikiáltva, de annál szívósakban folyik, lehet mondani, most még nem egészen tisztességtelenül. Mi ezen küzdelemben nézünk protestáns tudományosságunk központjaira, hol izzó munkák folynak, felekezetűnk mind tartalmasabbá tételére, honnan a serkentés szava is hallatszik majdhogynem az unalomig : ébren legyünk, vigyázzunk. De ott, honnan az őrálló serkentők szava hangzik, nincs megújhodás, nincs példaadás a nyereségzől nyereségre való térfoglalásra, pedig elméleti harc ugyancsak jó[