Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-04 / 49. szám
835 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 836 éppen azo-on van, akik semmi állami adót se fizetnek, különösen ott, ahol már a konfirmált gyermekeket is megadóztatták. . . . Mivel a rendkívül eltérő adókulcs és adózási mód miatt szinte lehetetlenség megállapítani az egyházközségek terheit: szükséges volt, hogy azon egyházközségekre nézve, a melyek a létesítendő adó alapból adóterhük csökkentésére segélyt óhajtanak nyerni, egységes adókulcs készíttessék. A többiekre nézve az adókulcs meg állapításának jogát a javaslat érintetlenül kivánja hagyni, mint autonomikus jogot. Ismertette a konvent által a degressiv adóku'cs alapján eszközölt számítás eredményét, a mely szerint az állami adót nem fizetők maximális terhe a jelenlegi adóteherrel szemben némely gyülekezetben 90, az ekklózsiák legnagyobb r ’szében pedig 10 5 százalékkal való könnyítést jelent. Ez adoku cs alkalmazása mellett körülbelül 1.229 069 korona államsegélyre lenne szükség. Itt hallottuk az előadótól azt az előttünk teljeseu új adatott, hogy a háromszéki székely kepében fizet 12 kalangya termény után, anélkül, hogy tekintetbe vétetnék az, va lyoD a saját földjén terem e vagy pedig bérelt földön, kettőt a lelkésznek, egyet a tanítónak, lelet az ónekvezérnek, nemcsak az őszi, de a tavaszi termésből is . . . Bizony nemcsoda, ha megszületett a közmondás: kepe — epe! A degressiv adókulcs ellen azonban az egyházi sajtóban, az egyházi közvéleményben rendkívül éles hangok emelkedtek. Ennélfogva a bizottság kötelességének tartotta, hogy más adókulcs alapjára helyezkedve, u. n. személyi adó a családfőre kivetve — vettessék ki 2—20 koronáig emelkedőén, úgy hogy átlagosan 4*5 személyi adóteher háruljon a hívekre és az állami adónak 10°/0. Ezen adókulcs szerint 1.352,202 kor. volna állami segéllyel fede zendő. Az ide vonatkozó terjedelmes adattárt a zsinat tagjainak rendelkezésükre bocsáiották. Az elődó után Mezei) Albert szólalt fel. „Örvendenem kellene — úgy mond — a törvényjavaslatnak, de tudja Isten, nem örvendhetek neki, mert szomorú képét látom a jövőnek, — nem rendelkezünk teljesen önmagunkkal. Sajnálom, hogy mióta alkotmányosságban meggyarapodtunk, mióta szabadabb a mozgásunk“ azóta lépésről-lépésre mind jobban függőkké leszünk az államtól. Előbb a középiskolák segélyezése, majd a tonítók s aztán a lelkészek fizetésének kiegészítése, sok népiskolának államosítása jelzik utunkat. Ennek csak nem örvendhet az ember protestáns létére. Mihelyt egy szervezet egy más szervezettől várja a maga megerősödését, az már kérem az elsatnyulás utján van. Ettől féltem ón a protestáns egyházat“. Azonban ő se tehet mást, minthogy a javaslatot a tárgyalás alapjául elfogadja. De felhívja a figyelmet arra, hogy „igyekezzünk gyűjteni, hogy az idők folyamán ebből a függő helyzetből majd kiszabaduljunk. A sok kicsi kamatoztatásából nagy összeg gyűl egybe. Azt kell felhasználni és annak a felhasználásával, takarékossággal, az igazgatási költségek megszorításával (tehát nem a folytonos szaporításával 1) és az erők jobb kihasználásával, idővel nagyon sokra vihettük volna. Több kisebb egyházat, ahol nemzetiségi veszély nincs, egyesítettem volna; valamint több kis egyházmegyét is. Ez is csökkentette volna a közj önti ádminisztráció költségeit, szóval a költségekben a minimumra kell leszállani, a szerzésben pedig a legnagyobb trovel kell dolgozui, ... A baj oka azonban nemcsak a szegénység, hanem a vallástrdanság terjedése. Hiányzik a cura pasztoralis ; az iskolákban a vallásos nevelés jóformán teljesen figyelmen kívül hagtn'ik. De nemcsk a lelkészeket, tanítókat é-t tauáro tat kára áztatja, hanem a világiakat is, akik egy hajszállal se jobbak amazoknál. Valyou van-e nekünk ambíciónk arra, hogy az egyházközségben segítségére siessünk a pap iák ? Nincs. Mindenkinek országos ambíciója van. Pedig a magam részéről úgy tartom, hogy aki az egyházközség fejlődésén munkálkodik, sokkal többet tesz, mintha magas, országos szereplésre vágyik. ... Az egyetemes papság elvéből kifolyólag a világiaknak is részt kellene venniök a vallásos összejövetelekben s ott magyarázni kellene a keresztyén korszak beköszöntését, a reformációt; el kellene mondaui, micsoda üldözésen mentek keresztül az első keresztyének. Ezzel feltudnók a lelkesedést kelteni . , . Csakhogy az anyagi szükségleteinkről való gondoskodás a lelkiektől teljesen elvonja a figyelmünket. Most már mindenütt az 1848 : XX. t. cikkben látják a pauacéát." . . . Bizony bizony elkellett ismernünk, hogy Mezey bezédében az egyházáért melegen aggódó lélek szólalt meg. Ezért voltunk több elnézéssel, mint különben lettünk volna, az iránt a nyilatkozata iránt, ami valóban nagyon bánthatott benünket, s ami a lelkészeknek nemcsak a hitélet, a tiszta erkölcs, de általában a rniveltsóg, közrend terén teljesített kitűnő szolgálataiknak teljes ignorálása, t. i. hogy „kivált kisebb egyházközségekben az a teendő, hogy vasárnaponként prédikáljon, meg annak a kis egyházközségi adminisztrációnak a végzése mellékfoglalkozásnak is kevés“. . . . Maga is beismerte, de úgy is volt, hogy beszédének bizonyos éle volt a lelkészek ellen. így abban is, mikor azt kérdezte, „hogy mióta a kongrua ki vau egészítve és amióta jobb fizetés vau, tapasztalták-e az esperesek azt, hogy a cura pastoralis számottevőleg javult V‘ Kétségtelenül nem jogosulatlan ez a kérdés. Ebresztgetőuek, buzdítónak helyes. De határozottan azt felelni rá, hogy „bizony nem“ — alig lehet. Mert igen sok helyen, éppen azért, mert az anyagi gondoktól, talán zavaroktól megszabadult a lelkész^ jobb szívvel teljesíti kötelességét. Az igaz, hogy az ellenkezőre is lehet eset. De hát ez talán nemcsak a lelkészekre nézve áll! Valyon mi meg nem kérdezhetnénk-e, hogy hát a megyei és állami tisztviselők, a bírák, a jegyzők lelkiismeretesebben szolgáltatnak-e igazságot, gyorsabban ellátják-e teendőiket; szivesebbek-e az ügyfelekhez, több órán át dolgoznak-e ; a tanítók és tanárok több órán tanítanak-e, nagyobb eredményt rnutatnak-e fel; aztán úgy az iskolában, mint azonkívül jobban gyakorolják-e növendékeik iránt a cura pastoralist azóta, a mióta fizetéseik rendeztettek, itt-ott kétszeresre, sőt háromszorosra ? Bizonyára ezekre nézve is csak úgy van a dolog, mint a lelkészekre. Minden pályán vannak kötelességtudó, buzgó és lelkes munkások, de vannak kötelességszegők, közönyösek, hanyagok is ! . . . Mezeynek föntebbi nyilatkozatait azonban igen enyhíti az, hogy egész beszédéből, hangjábó 1 kiérzik, hogy őszintén aggódik ; hogy neki valóban az a meggyőződése, hogy „ha a pap nincs rászorulva híveire és a hívei szeretetére, hanem ilyen mesterséges beszerzésekből