Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-20 / 47. szám
801 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 802 egyh. törvényből a lelkipásztor kötelességeit s vegyük gondolára, hogy ezen, egy egész embert kivánó teendőket a barabásszegi kollegának 1 anya-, 1 társ-, 1 leánys 5 fiók egyházban és több szórványon, köztük a tőle 15 ki. távolságnyira fekvő s nagy fontosságú és jövőjű Zalaegerszegen kell végeznie; — az egyházasrádóczi esperes-lelkésznek anyagyülekezetén és a szórványokon kivid 1 leány- és 7 fiókegyházat — köztük Szombathelyt — kell gondozni vagy hogy a kerezai atyánkfia összesen 9, a n.-rákosi 7 s a szentgyörgyvölgyi 6 gyülekezetnek a pásztora, a kötelességek tengernyi özönétől megdöbbenve, azt fogjuk mondani : bárhogy akarnám is, nem lehet; csak emberek vagyunk — non possumus ! . . . S tessék elhinni, én nem merném azt állítani az őrségi, jópásztoroknak ismert kollegákról, hogy fiókegyházaikban a hívek ,éppen olyan lelkipásztori gondozásban részesülnek . . . mint az auyaegyház tagjai“ illetve — minthogy az igazságnak az a természete, hogy ha megfordítjuk a tételt, akkor is igazság marad — hogy anyagyülekezetük tagjait „éppen olyan“ lelkipásztori gondozásban részesítik, mint a fiókegyházakban lakó híveiket. Sőt egyik őrségi illetékes és nagy bölcseségü egyéntől tudom, akinek szava Szűcs L. barátom előtt is súllyal bir, hogy — gondolom Kisrákos és Velernér anyásítása elengedhetlenül szükséges, Zala- Egerszegen szerencsétlen személyi ok végtelen nagy kárára van szentegyházunk ügyének és hogy az állítólag „éppen olyan lelkipásztori gondozásiban részesülő Szombathelyről hozzak fel példát, aminőben az anyagyülekezeteknek van részök: egy e vidékről évekkel ezelőtt oda költözött úri nő nem rég is levélben panaszolta anyámnak, hogy nem gyakorolhatja az Istenházát s ezért is vágyódik vissza Sz.-Fehérvárra. (Ha úgy tetszik : szolgálhatok a levéllel!) Értsük meg : nem pásztori látogatást s más efféle lelki gondozást, hanem református istentiszteletet és prédikációt óhajt ez a hívünk s a szerencsétlen viszonyok miatt ebben is igen ritkán részesícheti őket nagy buzgóságu lelkipásztoruk. Innét Battyánról is hozhatnék föl példát: a 2 — 5 kilométerre lakó öreg-, kis- és szárhegyi hitfeleknek is van gondnokuk, egyházi adót is fizetnek, de azért — sajnos - nem részesülhetnek „éppen olyan lelki gondozásban, mint az anyaegyház tagjai“, sőt az Istenházát sem látogathatják oly gyakorta, mint kívánnák és bizony gyermekeik is de sokszor kénytelenek elmaradni az iskolából!! . . . Valljuk hát meg őszintén, hogy itt is, ott is - csaknem mindenütt — szükség van igazi belmissziói munkára és ennek egyik segédeszközére (nervus rerum gerendarum), mert sok az aratni való, — akiket saját belyökön kell fölkeresnünk, („Menjetek el . . . s tegyetek tanítványokká minden népeket!“ mondá Idvezítőnk), hisz ők rendszerint csak elkerülhetetlen szükség esetén keresnek föl bennünket. S ne kicsinyeljük és keveseljük e népet; az ellenség szüntelen ólálkodik körülöttük s ha kiveti hálóját, rendszerint sikerül neki a lélekhalászás, „Vessétek azért mélyebbre a ti hálóitokat,“ mondá az Ür tanítványainak s ez ránk is tartozik. Csak bocsássa le, Szűcs barátom is, hálóját mélyebbre s ott Őrségben is lesz csudálatos halfogás, hálójuk és hajójuk megtelik annyira, hogy csaknem elmerülnek és félelem fogja el őtet és mindazokat, akik vele vannak, a halaknak fogatása miatt, melyeket fognak vala. (Luk. 5., 4-10.) Baráti tisztelettel és üdvözlettel Miklós Géza, ev. ref. lelkész. j\rE|rnIot(. Molnár István emlékezete. „Hervadt levél, hulló levél,— búbánatosan beszél.“ Egy-egy lehullott levél „mintha sírunk gyásztáblája volna.“ Sárgult levél, hervadt lomb, ráborultok a sirhalomra, „bár nincsen beszédük, sem igéjüü“, mégis megértjük, hogy enyészetről és halálról beszólnék. — Nádasdladányi temető ákác lombjai zizegve hullotok alá, őszi lepelként borítjátok be a mohosult sirhalmok alatt porladó lelki atyák nyugvó porait, akikről egykoron, még élő öreg lelkész bátyám oly kegyelettel emlékezett meg, — ott van az a nem rég felhantolt sirhaiom is sárgult levelektől beborítottam melyben csalódott életnek ádáz viharától megtépett szív pihen. — „Kevesek és nyomorúságosak voltak az ő életének esztendei“ ! Sok keserves harcot megharcolt lelkésztestvér sirjánál, még a zokogó szülői fájdalom is ezt susogja : „Boldog ő, ki nyugszik sírjában.“ Lelkem édes vonzalmával egybekapcsolódott jó és szerencsétlen lélek porhüvelyének sarjánál lélekben megállva, búsongva tűnődöm : miért nem valósítja meg az élet a szülői első csók melegében életre kelt reményt ? miért hull annyi áldozékony szeretetnek verejtéke hiába a porba? miért kél a szívben nemes és szent érzelem, miért tör a lélek a végtelenség ködén át a tökéletesség felé ? hol a pénzváltó asztal, melynél a szív és lélek drága áldozati kincseit beváltja a földi élet ? miért arat gyomot és konkolyt az élet nyarán az, aki annak tavaszán tiszta magot vetett, miért vérzi tövis szivét, sebzi lábát kavics annak, kinek útirányát a sors „szép egyenes kőre el- fel helyheztette ? miért ficamodnak meg a lábak, melyek „eleve elrendeltettek“ az ur utaiban való járásra ? miért kell poklok tüzében elégni annak, ki égi tiszta szerelemmel mennyországot vágyót teremteni itt? és ha a szív az elvesztett paradicsomot elsiratta, ha a pokol kínait átszenvedte, ha az ifjúi élet virányát letarolt zúzmaráé tél után új élet tavaszi ünnepére készül a lélek, ha a visszeszerzett boldogság hajlékának ajtajára teszi kezét, hogy azt kinyissa, miért kell a küszöbön összeroskadni ? Miért ? Adj feleletet virult és összetépett remény virágokat magadba záró virágtalan sir ? Vagy adj feleletet tömérdek ilyen viszásságokat feltüntető földi élet ? Aki testi, hit-, remény- és szeretet nélküli életet él, annak elméjében nem hánykolódik a kérdés : miért ? de a ki kincset hord törékeny cserépben, aki naponként visszaállítja arculatára
