Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-11-13 / 46. szám
783 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 784 debbet fogja huzni a másikkal szemben. Régi példabeszéd, de mindig igaz marad : „Nem lehet két urat szolgálni“. Legalább híven, igazán, teljes odaadással, úgyhogy a szolga mindkét úr szolgálatában „találtassák az ő tiszte szerint cselekedni“ : merő lehetetlenség. Legyen bár valaki a lángelme isteni charismájának birtokában, feszítse meg bár minden erejét, az ember csak embernek bizonyul, kiben a lángelme s a vasakarat is gyarló testhez és időhöz van köttetve s fennakad azon fizikai képtelenségen, hogy egy napban 24 óránál több nem lehet. Ennélfogva én a hittanári hivatásnak közigazgatási tevékenységgel való összekapcsolását határozottan rosszallóm. Nem a nagyrabeesülendő hittanári testület iránti s tőlem idegen ellenszenvből kifolyólag, hanem a lelkésznevelés-tanítás s a tudomány mivelésének kiváló érdekéből. Örökös a panasz lelkészképzésünk kiáltó fogyatékosságai miatt. Örökös a siránkozás a miatt, hogy — mint Raffay Sándor csak legközelebb is feljajdul a „Protestáns Szemlében“ — ma alig lehet szó magyar tudományos theologiai munkálkodásról. De hát csoda-e mindez, hittanárainkat a közigazgatás teendőivel nyűgözzük le s ekként természeti lehetetlenséggé tesszük rájok nézve a theologus ifjaknak osztatlan erővel, gonddal való nevelését s a tudományos búvárkodást és irodalmi munkálkodást ? ! , . . Lehet-e csudálni, ha egy tanár, aki egyúttal kerületi, konventi jegyző és a többi, nem fordíthat elég időt még csak iskolai stúdiumának megfelelő feldolgozására és elődására sem - . . . . Lehet-e csodálni, ha némely hittanár még csak saját tankönyvét sem adja tanítványai kezébe, nemcsak, hanem egy félév alatt különben is jó szűkre összevont tananyagjának mindössze is egy ötödét tudja előadni, amint erre példával is szolgálhatnék ?! . . Egyáltalán nem. Mert hiába, aki sokat markol, keveset szorít. É3 talán a hittanár urak az okai e tarthatatlan helyzetnek ? Óh nem ! Hogy ők közigazgatási tisztviselői állásokat is fogadnak el: ez nálok emberileg könynyen érthető, sőt lélektanilag némileg menthető is. Hanem igenis hibásak mindazok a lelkészek s világiak, kik nyakra-főre azon vannak, hogy ahol csak kivihető, hittanárok segítsenek tolni az adminisztráció szekerét. Ámde valahára szakítanunk kell ezzel a félszeg és a mondott okokból szerfelett káros szokással. Ki-ki maradjon a maga helyén s állja azt meg derekasan. S ha — mint nem régiben e lap hasábjain az „Egy ló, több nyereg“ c. cikk írója javallottá — tiltó törvényszakaszt kell alkotni a végből, hogy papok, tanárok, tanítók eredeti, főhivatásúk rovására ne vállalkozhassanak 15 —16-féle hivatalra is, én meg azt mondom, hogy a szakképviselet kívánta elégen túl ne vonjuk el a hittanárokat tulajdonképpeni rendeltetésüktől a közigazgatás mezejére. A hittanár esküjéhez híven tartsa nemes becsvágyának a tudomány művelésén kívül azt, hogy keze alól szivben, értelemben, akaratban Krisztushoz hű, érte dolgozni kész és képes Timotheusok kerüljenek ki. Törjön e magasztos célra teljes leikéből, minden erejével. De ha talán utóbb arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyházi kormányzat és igazgatás terén több és becsesebb szolgálatokat tehet a köznek: ám legyen: hozza Isten közibénk, hanem akkor őszintén, önzetlen szándékának bizonysága gyanánt is, tegye le elébbeni hivatalát és legyen parochus, olyan formán, mint ahogy ezt a püspökre nézve az egyházi törvények 177. §-a rendeli. A lelkész meg tartsa szem előtt, hogy az egyházi adminisztráció az ő szakjába, hivatáskörébe vág. S közigazgatási tisztviselőkre szavazás alkalmával az eddiginél jobban gondolja meg, mit cselekszik. Mert bizonybizony gyakorló lelkész helyén hittanár-tanáosbirók, kerületi, konventi, zsinati jegyzők és képviselők szereplése nemcsak hogy homályt vet a gyakorló lelkészek önérzetére, de kétes színben tünteti fel képességüket, munkabírásukat, kötelességérzetüket, sőt kisebbíti magának a hittanárok működésének értékét is, amennyiben azt a látszatot kelti, hogy a papi testület kinn at életben az önálló munkálkodás küzdelmei között se képes el lenni atyai gyámkodásuk nélkül, holott minden jóravaló nevelés, oktatás törekvése oda irányozódik, hogy — úgy mondjam, — magát bizonyos időn túl feleslegessé tegye. Ezzel végeztem is. Sajnálnám, ha szerény felszólalásomért valaki megneheztelne. Minden sajnálat mellett is azonban a példabeszédet volnék kénytelen fejére idézni: „Aki haragszik, annak nincs igaza.“ Mezőlak, 1904. nov. G-. Szabó Mihály,ref. lelkész. A balassagyarmati evang, reform, templom felszentelési ünnepélye. A Nógrád vármegye székhelyén, Balassagyarmaton élő református magyaroknak eddig nem volt templomuk. De a hívek törhetetlen buzgósága s a losonci egyház nemes áldozatkészsége megteremtette azt. A kis templom felépült, kapcsolatban egy csinos bérházzal. Az előbbi a magyar nemzeti genius és a kálvini reformációnak lön tűzhelyévé; az utóbbi pedig a felállítandó missziói lelkészi állomásnak egyik jövedelmi forrását fogja alkotni. A felszentelést a reformáció emlékünnepén eszközölte Antal Gábor dunántúli püspök, a drégelpalánki egyházmegye esperese és papjainak részvételével, illusztrisz közönség jelenlétében. A püspök, Sárközy Aurél főispán, egyházmegyei gondnok és Horváth Lajos egyh. kér. tanácsbiró, losonci presbiter kíséretében, 31-én hajnalban érkezett Losonczra, Keresztes Gyula h.-lelkész-hittanár és Szilas8y Béla gondnok élén a losonczi egyház deputációja csatlakozott hozzá, kisérve Gyarmatra. A gyarmati pályaudvaron fényes egyházi és világi küldöttség várta a püspököt. Nagy Gida esperes, mint a gyarmati fiók egyház gondozó lelkésze üdvözölte a főpásztort, aki válaszában kiemelte, hogy bár az ország-
