Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-10-30 / 44. szám
743 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 744 szabályai és tünetei vannak. Az emberi szellem, az egekig törő értelem, egy-egy újabb, jobb, tökéletesebb bírálata, felfedezése, tudmányos igazságai halomra döntik a megelőző századok tanait, vívmányait, axiómáit s azoknak eredményét lázasan siet magáévá tenni az emberiség, de a hit, a vallás, a lelki élet eme felséges nyilvánításainál, ragaszkodik a sziv, a lélek a maga érzeteihez, a maga megalkotott, elfogadott eszményeihez, elveihez; e kérdésnél egy szentély az ember lelkülete, egy oltár, hova hiába akar bejutni a bölcseség, hiába a haladás, hiába a tudomány, hasztalan ostromolnák az érvek, a meggyőzésnek ezerféle erősségeivel, bezáródik ezek előtt ama szentély ajtaja: bárha nem tud is egyebet mondani a lélek, mint csak annyit az Írás szavaival, hogy én Uram és én Istenem! Ée ez sok tekintetben igy is van jól, s igy egészen természetes ! Mi is lenne, ha a vallás, a hit lesülyedne az egyszerű matkematikai igazságok színvonalára, vagyha a fizika, metafizika, csillagászat törvényeinek, horoscopjainak mérlegével lehetne megítélni, mérni, cserélgetni, váltogatni annak örök érvényű, fenséges érzeteit ! Hányszor tapsolt az emberiség egy-egy nagy tudós érdemeinek, tanai, bölcsészeti rendszerei örök érvényüeknek látszottak lenni. Vakon esküdött reájuk a tömegek nagy része s egy újabb név, újabb' felfedezés porba döntötte a bálványt, hogy egy újabb oirculus viciosusban elfeledtessék, műveivel, eszméivel eltemettessék majd ez is. Fejlődjék bár a képzelhető legmagasabbra a tupomány, kötne bár össze eget a földdel a tevékeny emberi törekvés, százszorozza meg bár az óvilág 7 osodáját a sóba nem lankadó alkotás, legyen bár áthatva az ember minden izében, minden részében, miként a levegővel, a tudomány és bölcsesség ezerféle változataival : bensejében egy rész, szivében egy parányi hely, érzeteiben egy megfoghatatlan paráuy, de amely uralja egész lényét, egész világát, azt fogja mondani : eddig és ne tovább : ez az én benső világom, ez az ón eszményem, á hitnek ama temploma, melynek bensejében ölelkezik az ég a földdel, a gyarló halandó az örökkévaló szellemmel; ha az egész világ, a könyvtárak sokasága, a tudomány bírálatai mást beszélnek és mást hirdetnek is! S ez az érzés, ez a tudat, az ember lényegének e jellegzetes, sajátlagossága nem keresi a hitnek cikkkelyeit, nem vizsgálja a szimbolikus könyvek sokféleségeit, nem akad fenn a dogmatikus tételek keskeny és ingadozó barázdáin, ezek csak formák, csak a külső megnyilatkozás alakjai, a szabadszárnyalásu lélek, a vallásos áhitat felül emelkedve, azok közül kiszakítva magát: száll-száll az áhítat leikével túl a felhők határain, a világegyetem végetlen terein felülemelkedve a Sión hegy és a Garizim csúcsain s megtalálva hitének, vallásos buzgóságának tárgyát: elégnek véli s boldognak érzi magát, ha egy egyszerű fohászban, egy felszálló sóhajban ad kifejezést keble áhítatos érzetének. De az általános emberi sajátlagosságon kivül, mely akaratlanul, öntudatlanul is amaz ideális, csak a messze jövő ábrándképeiben megvalósuló krisztusi szavakban fejeződhetik legtökéletesebben ki, hogy eljön az idő, mikor Istent sem a Garizin hegyén, sem a Sión begyén épült templomokban fogják tisztelni, hanem imádni fogjuk őt lélekben és igazságban. Még egyik oka a protestántizmus mozdulatlanságának : az a roppant tömör, úgyszólván megközelíthetlen, csaknem abszolút tökéletességgel megépített vallásos rendszer, mely a római katholicismus szervezetében mutatkozik. Nem hiába századok, ezredek építették, a legkiválóbb lángelmék konstruálták a róm. kath. egyház alkotmányát, hitéletét, tanait; de csakugyan bámulatos az a tökély, csodálandó az a kiszámított ügyesség, mely annak minden tagazatában megvalósítva, érvényesítve van. Annyira körülveszi, befolyása, hatása alatt tartja minden lépten nyomon tagjait, hogy azok szabadulni, a bölcsőtől fogva a koporsóig mozdulni, magukat önállókká, elfogulatlanul gondolkozókká tenni nem képesek. Megragadja, mint csecsemőket s az a kérlelhetlen hatalom, ki nem bocsátja ölelő, a lelket, a szellemet, az önálló gondolkozást lenyűgöző karjaiból egy percre sem őket. Az elkárhozottak csarnoka, a purgatorium a maga kínaival, borzalmaival, a mise, az áldozások, amely onnan megszabadítani, a kínokat enyhíteni képes, a fülbegyónás, mely rabszolgává teszi azt, aki sokszor parányi botlásait, túlhajtott lelkiismeretességgel súgja a bűnbocsátó hatalommal felruházott pap fülébe, mindmeganunyi rettenetes eszközök a róm. kath. egyház kezézében, mely leveri, lenyűgözi a lélek erejét, megbénítja működését, úgy hogy az szabadon gondolkozni, szabadon cselekedni nem bir, sőt egyáltalán képtelen. Nevelési, oktatási rendszerük az alantabb, úgymint a legfelsőbb fokon meg van alkotva, hogy mind egy célra szolgál, mind a lelkeknek foglyul ejtésére van berendezve az is. Századok tapasztalatai, sokszor kínos sanyaruságai tanították meg a róm. kath. egyházat arra, hogy hatalma, befolyása megépítésénél ne hagyja figyelmen kivül, ne kiesinyeljen egy parányi követ, egy maroknyi homokszemet s ez az alkotás valóban bámulatos és tökéletes, S az a fény, az a pompa, csillogás, amit kifejt, a mit, ahol esak lehet, elárul, vonja, ragadja az a külső után kapkodó, hiszékeny lelkeket s bűvköréből ki nem engedi sohasem. Templomaik a képzelem és művészet eszközeivel felékesítve gazdagon, művészi oltáraikon az örök mécs, az égfelé szálló tömjén illatos füstje, lobogó gyertyák elhalványuló, majd fellobanó fénye, művészi énekük, zenéjük andalító hangjai, az aranyos ruhába öltözött áldozó pap, mind-mind alkalmas arra, hogy foglyul ejtsék az embereket, lekössék, áhítatos érzelmekben ringassák a lelket. (Folyt, köv.) . Patay Károly.
