Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám

695 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 696 ruuk? Nem törölni kell a vallási dolgokat, ha­nem inkább, ahol nincsenek, életbeléptetni. így egyengetni az utat az egységes liturgia felé. Kérdem, mit szólnak a hívek ott, ahol eddig gyakorlatban volt az egyházkelés, ha most a a zsinat eltörüli? Talán igy felelnek: No ne­künk már nem szabad a templomban hálát adni Istennek azért, hogy meggyógyított, hogy a gyermek-ágyból kihozott bennünket. A zsidó, a róm. kath., az ág. ev. hálát adhat, a reformá­tusoknak nem kell hálát adni! Vagy talán némelyek a fáradságtól riad­nak vissza? Semmi fáradsággal nem jár. El le­het végezni a hétköznapi könyörgések idején. A hívek kimennek a templomból, a felgyógyult édes anya bennt marad a szülésznővel, s az egyházkelés végeztetik. Oly megható, Istenhez vezető szertartást, mint az egyházkelés, igen kár elévültnek tar­tani, s ez oknál fogva elhagyni, mellőzni. Ha szükségesnek látja a zsidó, a r. kath., az ág. ev. vallás, miért nem látja annak a mi vallásunk ? Vagy a mi vallásunknak más a célja, hivatása, mint a többi vallásoknak? Annak a lelkésznek meg kell inkább ragadni az alkalmat az ige hirdetésére, a jóságos Isten neve magasztalására, nem pedig az alkalmaktól magát távol tartani. Az igét, mint szent könyvünk mondja, hirdetni kell alkalmas és alkalmatlan időben. Hirdetni kell még a házfedelekről is. Tévedés, botlás lenne azért az egyházkelést mellőzni. S ha mégis igy lenne, ez vallásunk hátrányára szol­gálna s ezzel is utat nyitnánk a vallástalanság; a hitetlenség felé. Dixi et salvavi animam meam! Sebestyén Dávid, kocsi lelkész. Templomszentelés Szlavóniában. . Amikor a ma Szlavóniában lakó véreink nagy cso­portokban és egyenkint átkeltek a Dráván, két sóhaj sza­kadt fel keblükből. Az egyikkel utoljára fájdalmasan búcsút vettek az ősi hontól, hol hitüket, nyelvüket, ér­zelmeiket semmi veszély nem fenyegette, sőt azokat hű dajkák ápolták, nevelték. A másik sóhajjal az új föl­det, ahova sorsuk hozta, először köszöntötték a két­kedés, aggodalom hánykódásai között. E sóhajokra még erősebb sóhajjal felelt vissza az elhagyott hű anya, az édes ős haza : ne félj, ha elsza­kadtál is közelemből, de szivemtől soha! A távolban is megkereslek, megtalállak; enyém vagy, elveszni nem hagylak! A hazának éltető szive, lelke az egyház, a kivándorolt reformált hittestvéreinkre nézve, az egye­temes ref. egyház. Ez beváltotta a szavát. Szerém me­­megyében századok óta annyi üldöztetés, harc, küzde­lem között is megtartotta híveit, népeit hitében, nyel­vében, érzelmeiben. Pozsega megyébe később, a hatva­nas években veszi kezdetét a tömegesebb bevándorlás. Az első rajjal együtt jöttek felváltva a gondozó pász­torok, mint tanítók, léviták, lelkészek először is Bre­­kinszkára. Itt aiintegy 30 évvel ezelőtt a megtelepültek sze­génységükhöz képest egy igen szerény egybe épített imaházat s paplakot emeltek. Idővel gyarapodott a bre­­kinszkai ev. ref. missziói egyház nemcsak bent a köz­ponton, hanem a vidéken is. Az elődök által nagy erőmegfeszítéssel szerényen emelt imaház roskatag lett, de erős, szilárd lett a szét szórt csontok, de nem veszendő hívek lelki épülete az egyház és haza örömére. Osszedöntetett a régi roska­tag épület, mert már magától is összedőlt volna, de Phőnixként hamvaiból hatalmasabb, szebb, díszesebb alkotmányt nyert a brekinszkai egyház. Ez illeti meg mindennel dacoló, kitartó hitét, érzelmeit. A múlt év őszén a már lakhatlan régi papiak helyett egy derék paplakot emeltek. Most már lévén, ahol a munkás lelkész fejét lehajtsa, ez év tavaszán belevágott a nagy munkába, felépült az új díszes templom. Szeptember 18-án volt a felszentelés nagy napja. E célból Újvidékről a prot. irodalmi társaság nagy gyűléséről 16-ikán indult el Antal Gábor dunántúli püspök úr. Este 9 órakor Daruvárra érkezett, hol a helybeli lelkész és a főszolgabíró élén előkelő tisztel­gők üdvözölték, mely után a helybeli nagybirtokos Tüköry Antal úr fogatán a lelkésszel együtt nevezett uraság vendégszerető házánál megjelenvén, igaz szere­tettel fogadtatott. Másnap 17-én d. e. 9 órakor a lelkészt s a rossz idő ellenére a vidékről szépen összegyűlt híveket láto­gatta meg a püspök úr. A híveket buzdította főpász­tori üdvözlő beszédében, majd a remekül renovált tem­plomot s a kiépített paplakot tekintvén meg, a horvát politikai hatóságok tisztelgését fogadta a lelkészlakon. Barátságos villásreggeli s a horvát s magyar nem­zet nevében elhangzott pohárköszöntők után a déli 12 órai vonattal a helybeli lelkész s a politikai hatóságok kíséretében elindulván a Brekinszkához legközelebb eső poljáuai állomáson szállott ki, ahol az állomás épületét magyar és horvát zászlók díszítették. Ünnepélyes küldöttség fogadta már itt a püspök urat a pákráczi főszolgabíró s az antunováozi ev. lel­kész úr vezetése s üdvözletei mellett, amikre a püspök úr szokott ékesszólásával felelt. Innen megindult a kocsik sora s elérkezett a szom­szédos Gáj község határáig. Itt is magyar, horvát zász­lókkal felékesített diszkapu alatt üdvözölte egy ünne­pélyes küldöttség a gáji politikai hatóság (jegyző, pénz­tárnok, polgármester) vezetése alatt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom