Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-25 / 39. szám
659 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 660 csak az hozhat valakit rossz hirbe, hogy ha sikkaszt, vagy hamis utón igyekszik pénzhez, nyereséghez jutni; sőt amennyiben az anyagi kárt teljesen is meglehet téríteni: nem a sikkasztás az a legnagyobb vétség, amit lelkész, tanár, tanító elkövethet. Sokkal nagyobb erkölcsi kárt okoz az, ha valaki a hivatalával való nem törődéssel egész nemzedékben tönkre teszi a hűséget a rábizottakban és a hivatala iránt való tiszteletet; vagy a hetedik parancsolat ellen való bűnével megrontja egy egész nemzedék erkölcsiségét. Az ilyen kár nem fejezhető ki számokban, mint a néhány ezer korona; ez végtelen nagy. S lehet, hogy éppen ezért nem látják meg. Most utólagosan Zsigmondról is beszélik, hogy már évekkel ezelőtt suttogtak megtévelyedésérŐl, bűnös szenvedélyéről, mely a sok pénzt fölemésztette. De azért talán senki se figyelmeztette, hogy álljon meg; térjen magába ; előkelő állásait pedig hagyja el addig, inig nyilvánosan gyalázatba nem keveri magával együtt azokat is. De hát ki is figyelmeztette volna ? Fönn — úgy mondják — föltétien hitelt élvezett. Lefelé pedig — mint minden ilyen ember — tudott basáskodni, boszut állni. A közpapoknak tehát mig egyrészről vékony kilássuk lehetett volna arra, hogy célt érnek, másrészről a hatalmas ember boszuja sok kellemetlenséget okozhatott volna. Hallgattak hát. Igaz,- hogy ez a hallgatás is bűn , de semmivel se nagyobb, mintha a kormányzat legfelsőbb fokán 'állók hallgatnak ugyanazon ügyben. Ennek az általános hallgatásnak oka a kálvinista őszinteségnek, nyíltságnak, puritán erkölcsiségnek általános sülyedése. Valamint oka az is, hogy a legfelsőbb polcon állók néhány bizalmasukon kívül másra senkire se hallgatnak ; ezeknek mindent elhisznek, másoknak semmit. Ezek mindig tárgyilagosak, mindig a közügyet szolgálják az ő szemükben, mások pedig mindig kicsinyesek és személyeskedők ; amazoknak tehát mindenütt befolyást kell biztosítani, emezeket pedig el kell hallgattatni. Pedig hát több szem többet lát és az egyszerű emberek bölcsesége se megvetendő. De ha kárhoztatjuk ezt a hibát fönn, épp úgy kárhoztatjuk azt a hibát is, mikor a közvetlen közelben levő, tehát meglehetősen biztosan látó lelkészek a bizalom osztogatásánál félrevetik a szigorú lelkiismeretességet és vezető állásba állítanak szavazataikkal olyan egyént, akiről magán körben úgy szólva minden roszszat elmondanak; hogy parázna-életű, hogy hozzányúl a közpénzekhez stb. S mikor egymástól kérdik, hogy hát te miért szavaztál rá ? Mást nem tudnak mondani, mint hogy „nekem, kérlek, soha se vétett; sőt mindig olyan kedves, olyan előzékeny volt hozzám, miért lennék hát én ellene; ha másnak jó, nekem is jó.“ Tehát csak azt kell nézni, az a fő, hogy vétett-e „nekem11 ! Hogy vétett-e, ártott-e a köznek ; vagy hogy használt-e és használhat-e: ez nem jő számításba. Ha „nekem“ vétett: le vele ! Ha „nekem“ kedvezett és használt : éljen! ... Van ebben komoly erkölcsi felfogás? Van lelkiismeretesség és megvan a közügynek igaz szeretete ? ! Verjük hát a mellünket fönn és lenn és valljuk be, hogy vétkeztünk. Rendetlenség szemét, piszok csak ott van, ahol azt elnézik ; ez általános igazság. Nálunk egyházi törvényeink aprólékos pontossággal írják körül, hogy itt és ott, a lelkész, a tanár, a tanító, az esperes és a püspök körében milyennek kell lenni a jó rendnek ; ha nincs meg: föltétlenül hibás a felügyelet is; hibásak azok is, akik ha más utón nem járulhatnak hozzá a bajok orvoslásához, legalább egy interpellációval nem löknek egyet a tehetetlen felügyeleten. Csakhogy ám minálunk az interpelláló is már előre el van kárhoztatva; már előre ki van rá mondva, hogy személyeskedik, tehát rosszakarat vezérli. Kár, hogy igy van : ferde felfogás bizonyára, mert a nyilvánosság a legjobb ellenőr. Az interpelláció a felügyeletet is szorítaná, hogy a törvények megtartására és megtartására tett esküje szerint járjon el. A képviselőházban azt látjuk, hogyT sokszor maguk a miniszterek interpelláltatják meg magukat, mert ily utón akarják lehető helyesen tájékoztatni a közvéleményt valami olyan közügyben, ami felől aggasztó hírek keltek szárnyra. Ha van alapjuk a híreknek : akkor azzal nyugtatják meg a közvéleményt, hogy sürgősen és erélyesen intézkedni fognak ; ha nincs alapjuk, akkor meg éppen ennek — felelősségük teljes tudatában — nyílt kijelentésével. Attól nem kell tartani, hogy okvetetlenkedŐk lépten-nyomon nyugtalaníták közgyűléseinket, hiszen egy-két kudarc elvenné a kedvüket és teljesen lejáratná őket. De ha minden közgyűlésünkön lenne is interpelláció, azonban azzal a meggyőződéssel távoznának a tagok, hogy legjobb tudomásuk szerint rendben van minden, ez sokkal kívánatosabb, mintha interpelláció soha sincs, a tagok azonban mindig úgy oszlanak el, hogy egyre ezt mondogatják : ez sincs jól, az sincs jól. Abból azonban, amit most mondtam, ne higyje senki, hogy én az interpellációt egyedül való orvosszernek tartom minden baj ellen. Nem, ez csak egy eszköz, aminek használásától nem szabad föltétlenül idegenkednünk, ha szükségesnek véljük. A fő az erkölcsi komolyság; a pajtáskodás kerülése; a hivatal elfoglalásakor letett eskü emlékezetben tartása s az az által parancsolt hűség. Talán nem tévedek, ha azt vélem, hogy a Zsigmond Sándor esetéből kifolyólag sokak hangulatának és gondolkozásának adtam kifejezést. A Magyar Prot. írod. Társaság gyűlése. A Protestáns Irodalmi Társaság tagjai szept; 14-én d. u. fél 5 órakor érkeztek meg Újvidékre. Az állomáson a rendezőbizottsággal élén nagy tömeg várta a szívesen látott vendégeket. Az elnökséget: Antal Gábor
