Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-09-11 / 37. szám
629 DUNÁNTÚLI PROTSTANS LAP. 630 új lelkésznek lelki, mennyei fegyvereit s az imakönyvet, ágendát, bibliát, mely után felhívta őt az Isten igéje hirdetésének megtartására. Az új lelkész Ap. NX : 24. alapján tartotta beköszöntő beszédét. Örömtől repesett a gyülekezet szive, hallva az Isten igéjét, de hallva azt is, hogy nemcsak buzgó, hanem ékes, jó szónok ajkairól hallgathatják ezután is az örök igazságokat. E beszéd mottója volt a lelkipásztori hivatás, legkiváltképpen az a nehézség, amellyet egy lelkipásztornak meg kell tudnia küzdeni, különösen itt ez idegen földön, — bogy csak oda adó munkássággal győzedelmeskedhetik ama sok ellenségen és akadályon, amely lépten-nyomon útjába akad. Szólott a lelkipásztori hivatás fenséges voltáról is, ha buzgó és eredményes munkában nyilatkozik az, Majd felhívta a híveket az úri szent vacsorára is, amihez 83 ref. és 6 ág. hitv. ev. járult. Az istenitiszteletek végeztével Novottny Alajos úr vett búcsút megható buzgó és ékes szavakkal a könynyező hívektől, akiket 21 esztendőn keresztül látogatott és ápolt szorgalommal. A hivek nevében az új lelkész köszönte meg a volt lelkész hűséges fáradozását s búcsúzott el tőle. Ezután az egekig ható gyülekezeti énekkel a nagyjelentőségű ünnepély véget ért. E sorok írásakor könyezem én is az örömtől s esedezem a nagy Istenhez, hogy hozzánk fordult orcájának világosságát ragyogtassa küzdő, de haladó népei felett ez idegen föld rögei között, hogy tartsa meg hitünket, nyelvünket mondván : „Isten áldd meg a magyart . . . Nyújts feléje védő kart . . Földváry Jenő, cv. ref. missz. lelkész. A magyar művészi ipar és díszítő stílusunk. — Székfoglaló értekezés. Tartotta 1904. szeptember 5-én Losonczi Jenő, pápai ev. ref. fögimn. rajztanár. Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr ! Nagytiszteletű és Nagyságos Gondnok Úr ! Nagytiszteletű és Tekintetes Tanári Kar! Kedves Ifjúság ! Nagyérdemű Közönség ! Főiskolánk homlokzatán áll intézetünk magasztos célja, magasztos hivatása : szolgálni Istennek, Hazának és a Tudománynak szent ügyét. Midőn pedig én jelen értekezésemben a művészi iparról, díszítő stílusunkról szólok — senki ne gondolja, hogy intézetünk céljától távoleső ügy szolgálatába szegődtem, nem, mert hiszen akkor teljes a tudomány, ha mindent magában foglal, ha mindent felkarol. A tudományok összeségébe, egyetemlegességébe tartozik azon iránynak, azon művészi mozgalomnak története és megismerése is, amelyről szólani fogok. A legutóbbi időkig csak mostoha-gyermeknek tekintett ipari művészet nemzeti újra-éledésünk első évtizedeiben a képző művészetek nagyjai mellett — az építészet-, szobrászat és festészettel szemben a már névben is kicsinyítő, alárendeltségre mutató „kis művészet“ nevet kapta. Ez alárendelt szerepnél fogva sokáig csak csigalépésekkel fejlődött, a múlton, egy-egy nagylelkű pártfogó vagy egy nemzeti ideákért hevülő művész jóvoltából tengődött, mignem a múlt század elmúlása előtt — szinte varázsütésre — a nagyművészetek hasonló és egyenlő rangú társává küzdötte fel és nőtte ki magát. Az idegen nemzeteknél kifejlett művészi magaslatot csakhamar a mi iparunk művészete is elérte, vele versenyre kelt s a párizsi világkiállítás mellett naprólnapra nyert diadalai mutatják, hogy nem maradt vesztes a küzdelemben. * * Sf! Az ipari művészetek a többi művészeti ágakkal szemben szükségszerűségből fejlődtek ki — párosulva az esztétikaival, a széppel: a nép körében előforduló egyszerű és keresetlen formák éppúgy, mint a legművészibb Ízlésre mutató ipari produktumok. Az egyszínűre bemázolt paraszt-szoba belseje s a legtökéletesebb tapétadiszítmény — mind a célszerűnek, a hasznosnak, mind a szépnek szolgálatában állanak. Hogy ezt igazoljuk, nézzük például éppen a faldiszítés, a festés vagy tapétázás célját és módját. Azért színezzük a falat, hogy az vakító fehér ne legyen, mint a minőnek a kőműves hagyta. A mész vakító fehérsége először is bántja a szemet, másodszor nem érvényesülhet mellette kellőképpen a szoba bútorzata. Mert vagy fehérre kellene festetni bútorainkat, de ez gyakorlati szempontból nem állhat meg, vagy a fal színét kell megváltoztatnunk A sötétszinü szék, asztal, szőnyeg, szekrény, padló körvonalai lágyabbak, barmonikusabbak lesznek, ha a falat színezzük, eltűnik a fehér és sötét szin között az éles, rideg ellentét, mely azelőtt fennállott. Ebből az okból szokták az emberek már ősidők óta színezni szobájuk falát s ezt a bölcs gyakorlatot ma is követjük, mert értelmes és okadatolt. Éhez hasonló módon igazolhatnánk más díszítésnek, más dekorációnak is szükséges, praktikus és hasznos voltát. Mert már a legrégibb időben érezte az ember a pusztaságot, az ürességet, a „horror vaoui“ élt mindig az emberben, azért dekorálta már az ősember is kő és bronz eszközeit a maga módja szerint, egyszerűen, kezdetlegesen, egymás mellé rovátkolt függőleges, ferde, kereszt vagy 3 — 4-szög alagu vonaldiszszel. Az agyagedényt nedves és lágy korában — tehát égetés előtt körmével nyomkodta be szabályosan, ritmikusan úgy, hogy e disz már legkezdetlegesebb edényeiken körülfutó szalagdiszt, u. n. frízt alkotott. Egyúttal a legelső mázzal is bevonta, kiégette s gyönyörűséggel használta. A tál vagy fazék oldalainak befestése már azt mutatja, hogy az egyszínű, sima felületet már az első ember sem szerette, nem szereti a mai kor gyermeke sem, fél, borzad attól s néha, kivált kevésbbé müveit népeknél mondhatni oda sem illő és értelmetlen díszítést találunk a sima, üres felületen, hogy eltűnjék az üres hely. A kezdetlegesség stádiumában levő, a legegyszerűbb s kevés változatú, — mindig az illető nép gyermekkorára eső művészeteket primitiv művészetnek nevezzük.
