Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-11 / 37. szám

623

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

véleményt, hogy egyházainkat csak annyira segítsük, hogy magok valami keservesen megélhessenek, de semmi terhet ne bírhassanak el, hanem alkalmasokká kell tenni azokat és elég erősekké arra, hogy egyházunk fenntartásának szükségleteit is könnyen elviselhessék, fedezhessék.

Sokkal jobb lett volna úgy eszközölni a számítást, hogy ki kellett volna vetni minden egyházra úgy a közigazgatási mint a lelkészi nyugdíj alap szükségleteit, s ezen összegeket hozzá venni a kiadáshoz, ez esetben a gyülekezetek segélye emelkedett volna, az állam nem közvetlenül adná a közig, szükségletekre és nyugdíj alapra a segélyt, hanem adná az egyházaknak, s ezek viselnék az említett terheket. S nem lehetne ellenünk azt a vádat emelni, hogy képtelenek vagyunk a magunk kormányzására, s hogy a lelkészi nyugdíj nem a mienk, mert aboz egy gyülekezet és egy lelkész sem járul egy fillérrel is.

Másik hiánya az emlékiratnak, hogy a sérelmek közül a legnagyobbat kifelejtette. Ez pedig nem más, mint az, hogy mig az állami taníték alapfizetése 1400 korona, addig a felekezeti tanítóké csak 800 kor. Miért baj ez reánk nézve ? Azért, mert 8—10 év múlva egyáltalában nem kapunk tanítókat felekezeti iskoláinkba. Mindenik végzett kópezdei növendék iparkodik az állami iskolába, s ha esetleg szükségből felekezeti iskolába megy is rövid időre, de mindig vágyódik el innét s mihelyt lehet, tovább indul. Hiszen csak egyházmegyénkben is — amint tudom — 12 tanítói állomás van üresedésben, vajon be lehet-e ezeket tölteni ? Vagy jó lesz úgy is, hogy alkalmatlan kisegítőket alkalmazzunk a tanügy kárára ? De az is sérelem, hogy mig a felekezeti tanító sokkal többet tanít, nemcsak a reáliákat, - hanem vallást és erkölcstant is, — mit pedig az állami tanítók nem tanítanak, mégis majdnem félannyi fizetést kap — a több munkáért. Továbbá a felekezetek — melyek nagy áldozatot hoznak az iskolára — nem kapnak kiegészítést 1400 koronáig, holott az állami tanítók fizetéséhez, — az adóból folyván ki — szintén hozzájárulnak, s kétszeresen fizetnek. Végül a felekezeti tanítók terményekből álló fizetésének jó része, ami igazságtalanul kántori fizetésnek van elminősítve, holott ref. egyházunkban — legalább nálunk, — csak tanítói fizetések vannak, kántoriak sehol nincsenek, s ezután a nyugdíjat nem élvezik, mig az állami tanítók készpénzben kapván fizetésüket, az mind beszámíttatik a nyugdíjba. lm ezek a sérelmek méltán sorakozhatnak a többiekhez.

Különben igen örvendetes dolog, hogy az emlékirat felvette a lelkészi ötödéves korpótlékot és törekszik rá — bár nem a leghelyesebb utón — hogy megalapíttassék végre valahára a lelkészi nyugdíjintézet. Ami a korpótlékot illeti, itt az a megjegyzésem, hogy jó lett volna az alternatívát felállítani úgy, hogy vagy maradjon meg az 1600 kor. alapfizetés —• s feltétlenül adassék meg és pedig visszamenőleg is az ötödéves

624

korpótlék, vagy pedig, ha a korpótlék elmaradna, emeltessék fel a lelkészek fizetése 2400 koronára. Mert igy megtörténhetik az, hogy ha a korpótlék elmarad, az alapfizetés is megmarad a nagyon csekély 1600 kor.-ban.

A nm. kormányelnök úr csak egy irányban Ígérte a memorandumban formált kérelmek rövid utón és idő alatt való teljesítését, t. i. az egyházi adó mizériáinak orvoslását. A másik részére, hogy t. i. hozassák arányba a lelkészek fizetése, az állami és községi tisztviselőknek most felemelt vagy felemelendő illetményével, nagy sajnálatunkra azt válaszolta, hogy ezen kérdéssel csak akkor foglalkozhatk a kormány, ha az állami pénzügyek helyzete olyan lesz, hogy ezen újabb teherrel meghirkózhatik, mert ezen kérdést össze kell szerinte kötni minden más vallásfelekezet lelkészének fizetés rendezésével. Ennélfogva erre bizony még hosszú ideig várakozhatunk s addig nyomorogni kell a lelkészeknek az 1600 kor. fizetésen, ha a korpótlék elmaradna.

A kerületi közlönyök és a «Magyar Szó.»*)

Birtha József lévai lelkésztársam e lap 28. számában „Ki olvassa a „Dunántúli Prot. Lapot“ c. alatt a miatt jajdul fel, hogy még lelkészek is közönnyel nézik, mint küzdenek egyes egyházi lapjaink a „lenni vagy nem lenni“ anyagi gondjaival. Egyben idézi valamelyik lelkész nyilatkozatát: „Ugyan ki olvassa a Dunántúli Prot. Lapot ? Azt hiszem, hogy a barsi egyházmegyébe nem jár 4-5 példánynál több e lapból. Mi kongruás papok nem birunk többet járatni egy lapnál erre meg ma legmegfelelőbb a „Magyar Szó.“ Politikai napilap és protestáns ügyekkel is bőven foglalkozik.“ Ez a nyilatkozat, melyen nem csoda, ha a lévai kartárs megütközött. Megütköztem azon jó magam is és ha a hivatottahbak még mindig késnek a hozzászólással, veszem magamnak a bátorságot, hogy visszhangul fentamlített cikkhez néhány jóindulatú észrevételt fűzzek.

Ha már I. Napoleon korában oly tekintélyes orgánuma volt a sajtó a közvéleménynek, hogy azt e hatalmas férfiú a „világ 7-ik nagyhatalmásságának“ nyilvánította, akkor máig már oda jutottunk, hogy azt „mindenható nagy felségnek“ nevezhetjük. Nincs ugyanis az emberi életnek olyan nyilvánulása, célja, törekvése, melynek mezején irányításban a sajtóhoz fogható tényezőt ismerhetnénk, úgy, hogy nem üres frázis, hanem minden nap egyre kétségtelenebb igazság : akié a sajtó, azé a jövendő.

A sajtónak e nagy jelentőségét, befolyását régtől fogva ismeri a klerikálizmus, mely kivált az újabb időkben semmi áldozattól nem riad vissza, hogy a havi, heti, napi lapok, krajcáros újságok sáska-özönével árassza el a nagy közönséget. Es ne kigyje senki, hogy a csuhás hirlap-propaganda csak a meglevők megtartására, megerősítésére szorítkoznék. Óh nem ! neki nem természete az efféle rövidlátás és szükkeblüség. O tolakodás ide, illetlenség oda — rikkancsaival, lapkihor*) E cikket már augusztus elején megkaptuk. S z e r k.