Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-01-17 / 3. szám
41 DUNANTLI PROTESTÁNS LAP. 42' Jól eső érzéssel gondolok az életbe már kilépett e növendékeimre, akik a saját kis körükben számot tevő egyéniségek. Meg van bennük ma is az előre való törekvés, a haladás után való vágy. Az első föltétel megoldása után, midőn a tanulókat megnyertük, hogy az ismeret bővítésére örömmel igyekezzenek : következik az önállóságra való gyakorlati továbbképzés. (Folyt, köv.) Fülöp Gyula, tanító. KönyvismeirtEtÉs. Egyetemes fögondnok és föconsistorium a magyarországi, református egyházban, Irta Zoványi, Jenő. — Budapest, 1903. IV + 179 1. 8. r. Tagadhatatlanul nagy érdeklődéssel vettem kezembe ezt a könyvet. Szerzőjének részint előző, mindenesetre szép reményekkel biztató irodalmi szereplése, részint az a íelsőséggel teljes hang, mellyel egyházi irodalmunk többi munkásait esetleges tévedéseikért leckéztetni szokta : azt a hitet ébresztették bennem, hogy aki ily irodalmi Cae sár hangján beszél másokkal, okvetlenül valami mintaszerű alkotásokkal gyönyörködtet majd bennünket. Mert egy Caesart vagy Bismarckot már óriási szellemi felsőbbségének öntudata is feljogosíthatja ugyan a közönségestől nagyon elütő hangra ; de a világ szemében csak a rendkívüli fényes siker adja meg ehhez a jogot. Olyan siker, mely a mindennapitól szokatlanul eltér. No hát, minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy nagy várakozásomban igen nagyot csalódtam. Nagy vágyakozással fogtam olvasásához, hogy most valami nem közönséges szellemi élvezetben lesz részem. De ez a várakozásom minden lappal csökkent. Végül pedig az egésznek figyelmes átolvasása után a következő meggyőződésérlelődött meg bennem : Kétségtelenül sok érdekes és eddig kevéssé vagy egyáltalán nem ismert adattal gazdagította e könyv Írója magyarhoni protestáns egyházunk történetét. Egy oly részletét helyezte ennek teljes világításba, melyet eddig csak kevéssé ismertünk. Részletesen elmondja mindazokat a kísérleteket, miket a végből elkövettek, hogy az egyetemes íőgondnokságot és lőkonzisztóriumot ref. egyházunkba becsempészhessék. Elmondja azt a nevezetes szerepet, mit Ráday Pál a Rákóczi féle szabadságharc idejétől kezdve évtizedeken át töltött be református egyházunk védelmében. S hogy ez a derék férfiú abban az időben egyházunk legerősebb támasza s valódi előharcosa volt, az tagadhatatlan. De viszont azt nem lehet bizonyítani, hogy akár ő maga egyetemes főgondnoknak tartotta volna magát, akár hitsorsosai ilyennek ismerték volna el. Mindazok a bizonyítékok, melyeket e célból a szerző felhoz, csak nagy olvasottságát bizonyítják, de nem azt,' hogy Ráday Pál főkurátor lett volna. Csak ilyesféle szerepet töltött be nagy tehetségénél és nagy buzgalmánál fogva, de jogilag nem volt az. S azok a nyilatkozatok, melyek őt ennek mondják, csak a lelkesült tisztelők szóvirágainak tekintendők. Hogy Ráday után gróf Bethlen Józsefet egyetemes főgondnoknak szánták volna, szintén nem bizonyítható. Legalább szerintem a szerző által felhozott adat: „Ha a dolog úgy kívánná, a négy szuperintendens, négy kurátor in re ardua et difficile összegyűlve, tanquam Praeses inter Curatores Mgos gróf Bethlen József uram ő Nagysága denomináltatott“ — ezt nem igazolja. Az illetőnek későbbi szereplése pedig még kevésbé igazolja. Mint s.erző igen helyesen maga is kimondja, minden efféle törekvés megtört a tiszántúli papság erőteljes ellenállásán. E műnek mindenesetre legérdekesebb része az, mely Beleznay Miklós tábornok és Bessenyei György, a hírneves iró, szereplését írja le. A hires tábornok a dunamelléki egyházkeriilzt főgondnoka volt tényleg, de a bécsi udvarnál való nagy összeköttetéseinél fogva egyetemes főgondnoki tisztet arrrogált magának. S mivel a többi igen derék fögondnok az udvarnál nem volt oly ismerős, szívesen engedték át neki a közügy erdőkében az első szerepet. Különben nem volt egyéb, mint primus inter pares. Bessenyei György a tábornok titkárjának s a bécsi udvarnál való képviselőjének volt szánva jelentékeny fizetéssel, mit az egyházkerületek adtak volna. Bessenyei ugyanis kilépett a testőrségből s ily módon remélte, hogy Bécsben illően megélhet. S mikor a tábornok egyetemes főgondnoki szereplése s ezzel együtt az ő jól fizetett titkársága csütörtököt mondott, hát áttért a katholikus vallásra. A nagyérdemű írónak sajnálatos eltévelyedését némileg érthetővé teszik a körülmények. E könyv írójának pedig kiváló érdeme, hogy teljes világításba helyezte azokat a lelki mozzanatokat, mik Bessenyeit arra ösztökélték, hogy elhagyja ősei hitét. Ez a lépés ugyancsak megboszulta magát későbbi élete folyásában. Ezért kellett egy magával meghasonlott emberré válnia. Még több próbálkozást is részletesen ismertet a szerző, melyek mind arra irányultak, hogy egyházunkba behozzák a főconsistoriumot. De mindannyi kudarcot vallott. Bár a magyar protestáns egyház történelmének terén oly részletes ismereteim nincsenek is más irányú elfoglaltságomnál fogva, mint e munka szerzőjének, de azt látom, hogy már a könyv címe sincs jól megválasztva. Ugyanis olyasmit tüntet föl létezőnek és véglegesen szervezettnek, ami a magyar református egyházban sohasem létezett. Mert mint végeredményképpen ő is szerencsésen kihozza, csak kísérleteket tettek arra, hogy egyházunkban főconsistoriumot és egyetemes főgondnokságot állítsanak fel, de ez a kísérlet sohasem sikerült. Tehát ha nem mondjuk is azt: De strigis, quae non sunt , nulla mentio fiat, de azt bizonyosan elvárhatjuk, hogy már a címben is kifejezést találjon az, hogy olyan intézményről van szó, mit létesíteni szerettek volna némelyek, de létesíteni nem sikerült. De nem ez a fő kifogásom. Bár a cim túlzó is, el kell ismernem, hogy a föconsistorium és egyetemes főgondnokság becsempészésére tett kísérletek a történeti igazsághoz híven vannak előadva, legalább az én egyháztörténelmi ismereteim szerint. A fő hiba ott van, hogy
