Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-22 / 21. szám
355 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 356 Nem szólok most a római farizeismus autikrisztusi műveleteiről, «ama nagy paráznáról»; hiszen ki szedett már valaha tövisről szőlőt, bojtorjánról figét. Nem szólok most az atheista lelkiismeret lelki-testi veszedelembe szédítő vergődéseiről sem; hisz Lucifer mondásaként, senki sem adhat mást, csak mi lényege. Azt is hagyom, hogy az aurópai u. n. «keresztyén» nagyhatalmasságok némelyike az anyaszentegyház csúfjára rablógyilkos hadjáratokban gyönyörködik csak azért, hogy annál több’áldozatot vihessen Mammon oltárára s annál több legyen e földön az Isten képére teremtett rabszolga. Pladd szóljak ezúttal csak magunkról, ref. anyaszentegyházunkról, melyet a világosság, az erő, a szeretet és a szabadság isteni adományai leghivatottabb, legméltóbb letéteményeseként szoktunk emlegetni büszkén. íme: Sionunk kőfalai között a spiritizmus babonáival együtt grasszál, rombol, pusztít a hetyke szabadelvüség (!), melynek képviselői megfeledkeztek az irás intelméről: «A világosság, mely bennetek vagyon, sötétség ne legyen.» Minden legkisebb bajért, mellyel a földi élet jár, jajveszékelünk, a Szentlélek által munkás erő nagy részét parlagon hevertetve, Összedugott kézzel várjuk, «dum defluat amnis.« Napjaink példájára kicsinyeink körében is kezd lábra kapni az egyáltalán nem Szentlélektől sugalmazott életelv: minden ember magához áll legközelebb, tehát mindent csak édes, drága Énünkért! Hogy mi protestánsok proklamáltuk valamikor a lelkiismeret,- a gondolat,- a szólásszabadság velünk született s igy Istentől nyert jogát: kezd feledésbe menni. Ne szólj, mert a szó torkodra forrhat; légy okos, légy bölcs és mint az egyszeri király udvari bolondja: Mungo, ha a hatalmasok sirásra intenek: zokogj; ha nevetésre adnak jelt: fakadj tüstént hómén kacajra. Hunyj szemet; vagy ha nem tudsz, nyomd el lelkismereted szavát és hallgass. A közjóhoz semmi közöd, miután azt előmozdítani hivatali tekintélynek , kikiáltott nagyságnak olajával a nagyok véleménye szerint fel nem kenettél; te Horatius avatatlan népéből való vagy, tehát se szó, se beszéd: mert mint csak a legközelebbi múlt szomorú tanulságot szolgáltatott index librorum prohibitorum, censura s szájkosár büntető vesszeje suhint végig rajtad, hogy a köz iránti érdeklődés egyházunk felfogása szerint nemcsak joga, de kötelessége is minden egyesnek : ez ma' mellékes. Régen igaz igy volt; de hát: «régen volt, talán nem is igaz.» Meglehet, némelyek e szavaimat olvasva igy kiáltanak felém a jeruzsálemi sokasággal: «Atyámfia! édes bortól részegedtél-e meg» . . . Feleletem: nem én ! . . . hanem a féltő szeretet aggodalmától, melytől eltelten vetem fel a kérdést az első pünkösdi népsereggel: «Vájjon mi lészeu ebből?!» Vájjon, ha a földnek sava megizetlenül, mivel sózattatik meg?! . . . Egyetlen vigaszom a Szentlélekbe vetett hitem. Amint 0 újjá szülte a Krisztus korabeli romlásnak indult világot, úgy bizonyára a jelenvaló világnak is segítségére lesz s nem engedi hogy előbbi helyére visszatérő eb módjára végtére is teljesen visszasülyedjünk Róma sorvasztó karjaiba, szellemerkölcsi Nirvánájába. Ebbéli hitem egész hevével fohászkodom hát fel ismételten: Jövel Szentlélek Ur Isten! Jövel Te világosságnak, Te erőnek, Te szeretetnek, Te szabadságnak Lelke s áradj ki minden élő testre. Alászállt fehérgalambod szárnysuhintásai ihlessenek meg bennünket, hogy ne szűkölködjünk semmiben, ami nélkül ingatag alapon nyugodnék földi boldogságunk, bizonytalan volna örök idvességünk. Világíts a világtalanoknak, erőt önts az erőtelenekbe, légy hevítője a hideg, önző sziveknek s légy kővára a szabadságnak. Más szóval: Krisztusra függesztve tartsd tekintetünk, Krisztusra, ki az Atyával és Veled egyességben Ur a mindenségben! Halleluja! Halleluja! Mezőlak. G. Szabó Mihály, ev. ref. lelkész. Üdvözlő szózat az «Országos Református Tanáregyesülethez!« Ünnepe lészen e hét napjain a Dunántúli Ev. Ref. Egyházkerületnek s ez egyházkerület ősi, nagyhírű Alma Materé nek, a pápai főiskolának. E hó 24- és 25-én tartja itt, a Dunántúl e kies fekvésű városában, az Országos Reform. Tanáregyesület III. rendes közgyűlését. Büszke öntudat s nagyfokú örömérzet tölti el keblünket, midőn ide, a magyar reformáció eme egyik legrégibb, majdnem négyszáz éves székhelyére látjuk özönleni széles hazánk minden tájékáról vallásunk buzgó harcosait, a lelkiismereti szabadság védelmezőit, a szabad tudományos kutatás oszlopait, a magyar reformált
