Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-01 / 18. szám
307 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 308 Vallásos örömmel küldöttük kerületünk fényes Sionában, a tudományok székhelyén emelendő templomunkra gyűjtésűnk szép eredményét. Nemzeti önérzettel buzdítottuk híveinket Horvátországból Nagy-Pisaniczáról, majd Nikinczáról jött hittestvéreinknek szives fogadtatásukra. Ámde hogyan jövünk mi ahoz, hogy mintegy a szánkból kivéve a sovány kenyér falatot a hatalmas makói egyházat segélyezzük ? April 16 án két ember állított be könyvvel, hogy ők a Csanád megyei Makón építendő templomra gyűjtenek. Nem akartam hinni emlékezetemnek, azért elővettem az 1886-iki egyetemes névtárt. És uramfia majd hanyatt estem, hogy a két rendes és két segédlelkészes, 23 rendes tanítós, 14480, azaz tizennégyezernégyszáznyolcvan lelket számláló, 26778 forint évi bevételű makói ev. ref. egyház megbizottai ami híveinket jöttek beházalni. Mielőtt hozzám jöttek, előbb a községi jegyzővel könyvükbe Íratták, hogy a gyűjtés egy napra engedélyeztetik. A tanítótól meg iskolás gyermeket kértek, a ki őket a faluban vezesse. Szóval egészen a biblia szavai szerint jártak el: „Legyetek okosak, mint a kígyó.“ Hanem az ilyenféle látogatásnak egyházhatósági határozattal végét kell vetni. Mert az alamizsnálkodás erénye kihanvad népünkből és nem fogja segélyezni azokat sem, akik a szentkönyv szavai szerint valóban „nyomorúságokkal terheltéinek. Sok lelkésztársam, lehet hozzám hasonló helyzetben. Minden egyházi épületünk az idők vas fogai által megemésztett állapotban van. Sül, fői a fejünk, hogy „melyiket szeressem, melyiket feledjem /“ a költő szavaival. Egy-egy pótegyházi adókivetéses népgyiilés életünket rövidíti ; kiilsegélyre nem számíthatunk, kéregetni nem is tudunk, nem is akarunk és szemrehányást kell hallanunk az örökös pumpolás miatt. Az országos közalap megalapításakor azzal csillapították le elődeink az új adó kirovás miatt felháborodott kedélyeket, hogy ezután abból lesznek az építkező egyházak segélyezve és nem fognak házanként gyűjteni. Bizony azóta a közalapi járulék is felemeltetett, meg kérvényezők is sűrűbben jönnek. Ezért van azután, hogy minden számadó gyűlésünk alkalmával akad egy-egy felszólaló, aki hangulatkeltés céljából az évi költségelőirányzat leghaszontalanabb tételének a közalapi járulékot mondja, mint amelyet örökösen fizetni kell, visszatérítés reménye nélkül. Erre én azt szoktam mondani, hogy adja Isten, hogy úgy is legyen, mert jobb adni, mint venni! VÁG-MELLÉKI. Jfe^irulog. Nagy Sándor. (1862—1904.) Hogyha a szép halál az erénynek ritka jutalma : Mások előtt nékünk ezt juttassa a sors. Pár órával előbb még az örök életről tanított, azután maga is oda tért; a szomódi gyülekezet templomábon a feltámadás ünnepe bezáró istentiszteletén a hívek seregében dicsérte az Urat, ki diadalt szerzett övéinek a halálon s csakhamar átlépett halhatatlan lelke abba a templomba, hol vég nélkül szolgálhat az Urnák. „Most már én is ünnepelek !“ mondá vendégeinek, mikor az általa megkeresztelt kisdedet beírva, társaságukba vegyült s arra célozott, hogy immár megpihenhet azok körében bokros foglalkozása után. Ki gondolta volna, hogy ez pár pillanat múlva más értelemben teljesül, úgy, hogy ime itt van rá nézve az örök nyugalom kezdete ? Ott volt kedves családja, vendégei körében, azokkal oly kedélyesen beszélgetett, hogy még a halálos ágyon is mintha mosolygott volna; de várakozott reá valaki s amint kiment egy könyvet keresni irodájába, nem engedte őt kedvesei körébe visszamenni — ott várt reá az Ur küldötte, a halál angyala. Vigyázzatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem napját, sem órájái, mikor jő el a ti Uratok! Nem tudjátok, hogy mikor hallatszik: Sáfár, adj számot a te sáfárságodról, mert nem leszesz többé sáfár! Hasztalan volt kedveseinek ébresztése , sirása, hasztalan a néhány óra múlva meghozott orvos életre keltő kisérlete. Csak az a szó ébreszthette volna őt fel, mely az első husvét előtt Lázárt a koporsóból életre hívta, az, mely utolsó husvétkor életre kelt mindeneket. * * * A gyászhir, hogy Nagy Sándor, aki megtestesült erő s egészség volt, nincs többé, mint a villám járta be az egyházmegyét s közelről és távolról sok részvevőt gyűjtött koporsójához a f. hó 6 án történt temetésre. Megható látvány volt a fájdalom súlya alatt roskadozó szerető testvérére támaszkodó fiatal özvegy, kicsi árváival ; az aggastyán édes anya ; az unokaöccse iránt mindenkor melegen érzett, hasonló nevű, öreg, beteges nagybátya ! Szegény édes anya, a te arcodról a kesergő pátriárka e szavait olvastuk le: Édes fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted ? A koporsónál Győr prófétai lelkű pásztora Szabó Zsigmond tanított és vigasztalt. Tanított, szinvünkre kötve az irás szavait: „lmé, csak egy lépés köze a te életednek és a halálnak !A Vigyázzunk és imádkozzunk azért, hogy mindenkor készen találtassunk. Majd vigasztalást szólt a kesergőknek. „Én elmegyek, de Isten veletek leszen ! — mondá Ezékiel prófétával. Beszédének hatása alatt éreztük, érezték bizonyára a közvetlen sújtottak is, hogy az evangeliom Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére, vigasztalására. A sírnál Vörös János, naszályi lelkész hirdette az örök élet és viszontlátás igéit: „ Mit keresitek a holtak között az élőt! Nincsen itt, Jeltámadott, Emlékezzetek meg róla, amint nektek szólott, még mikor Galileában volna.u Ne keressük azt, mondá, a halottak között, aki hitt az életnek fejedelmében, a megfeszített Jézus Krisztusban s aki ezt a hitet végrendeletül hagyta a lelki pásztorsága alá adottaknak, midőn hirdette nekik : „aki hiszen a Fiúban, örök élete vagyon annak ne keressük őt a holtak között, hiszen a Krisztus mondotta : aki én bennem hiszen, ha meghal is, él az.u De ne
