Dunántúli Protestáns Lap, 1904 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-27 / 13. szám
213 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 214 ködéből kiemelkedve, egy város épületeinek, templomainak körvonalai rajzolódnak. Körültem ünnepi pompában a tavasz és bensőmben e földi világ szépségeitől megitta8ult lélek. . . . Hogy lehajoltam egy erdei virágért, valami magvacska is kezembe került. Egy csöppnyi mag. Csak nlig hogy látszott a tenyerem közepén. Forgattam, nézegettem. Bizony nem más ez, csupán egy kis mag, tehát mégis önálló lény, konkrét fogalom. — Csalódol! szólt megsértődve a kicsiny létező, nem csupán az vagyok én, aminek te vélsz. Osmerő képességed hiányos, érzékeid csalnak. Minden vagyok ón; a fogalom, a gondolat, az örök Eszme, az egész világ. Lényegem: az erő, a bölosesség. Lételemnek célja, rendeltetése van. Vagyok, voltam, leszek. Tégy helyemre vissza az életadó, lágy humuszba ; majd megöntöz az éjjeli harmat, megcsókolgat ragyogó, meleg sugáraival a nap és akkor érezvén a szeretet hatalmát, (mely az egész raindenségnek legfőbb oka) fejlődni fogok, kihajtok, virágozok, tehát rendeltetésemhez, célomhoz közeledek. És igy kifejtve, föltárva önmagamat, a bennem rejlő hatalomnál fogva, gyümölcsözök. Ekkép valósítom meg önmagamat, igy leszek az érvényesült öncél, az eszme! Igaz, hogy célomat érve, Un, ez a mag — nem leszek többé, megmásulok, de lényegem — az megmarad örökké. Összeolvad az Egésszel, a Mindenséggel. Nem is fáj nékem a halál, mely egyszersmind feltámadásom. Neked se fájjon, mert te is vagy, voltál és leszel. Mert te sem vagy más, mint én. Es senki se más, mint az örök Mindenség, a halhatatlan világ, a változatlan Eszme. . . . Jól van eddig. De miképpen, hogyan létesült az eszme legelső eszméje? Mikép, hogyan származott a mag legelső alapja ? Hol van az absolut kezdet, az absolut vég ? Azt én valóban nem tudom. Más se tudja. Senki se tudja. Csak az az egy nagy Megismerhetetlen. Mi azt mondjuk : öröktől fogva volt, örökké lesz. Tehát nem mondunk semmit. Mert ami nagyszerű emberi értelmünk, a fantáziánk, egy bizonyos pontnál fölmondja a szolgálatot. Nem tudjuk megérteni, mit jelent az a fogalom : öröktől örökké, a kezdet kezdete, a kezdet vége vagy a végnélküli vég. Voltaképpen nem is szükséges tudnunk. Valóban nem azért létezünk, hogy soha meg nem fejthető rejtélyek találgatásával még vigasztalanabbá tegyük földi pályafutásunkat. Hát nem elég tudnunk annyit, hogy mi is, az emberi nem, noha csak egy kis mag vagy porszem a véghetetlen univerzumban, — részei és részesei vagyunk az örök, nagy Eszmének. S mert azok vagyunk mindannyian együttvéve és külön-külön, magunkban hordozzuk az egész világot, létünk magvát, a halhatatlanságot ? Hát nem elég tudnunk annyit, hogy mint az a kis mag, új életre kél: úgy a világon minden létező, kik egymással láthatatlan kötelékkel összefűzve vagyunk és egymásnak, egymásért élünk, tudtunkon kívül, akaratunk ellenére is, — miután mindegyikünk a maga lényegét megvalósította, rendeltetésének megfelelt: a világ leikével újra egyesül, tehát léteiét újra kezdi ? Mert a világ van, a természet él. Ha pedig van és ha él, akkor nem lehet, hogy ne legyen és ne éljen. Vagy lehet egy ugyanazon időben világosság és sötétség, élet és halál ? . . . Szép a föltámadás gondolata. Ám hiába ! mégis meghalunk, mielőtt feltámadnánk. S éppen ez a bizonyos elmúlás tudata és a megsemmisülés után következő más lét reménye, kell hogy mindenkit ösztönözzön arra, hogy „ember“ legyen, a szó magas értelmében. A régi, bús századok életfelfogása, erkölcsi világnézete ködbe fűlt. A jelen idők emberközössége más a múlt századokéihoz képest, sokkal előnyösebb képet mutat. Mert manapság legalább „ember“ lehet mindenki, aki azzá lenni tud és akar. Mig századok előtt, ha akart, sem tudott s ha tudott volna lenni : nem akart. Azon egyszerű okból nem, mivel emberi mivoltát, lényegét figyelmen kívül hagyta és az ember fogalmáról megfeledkezett; föltétlenül meghódolva a fölötte álló zsarnoki hatalomnak, erőszaknak, a földi isteneknek. Mert szép, nagyszerű az „ember“ fogalma. Oly szép, hogy Isten is méltónak találta arra, hogy saját lényegéből egy részt belé plántáljon s minden létező, minden szerves és szervezetlen teremtménye fölé emelje. Pazarul halmozta rá szeretetének drága kincseit; adott néki gondolkodó észt, akarat elhatározást, öntudatot, fogékony érző szivet s még annyi más szellemi vagyont, hogy mindazoknak segítségével, egyszerű fölhasználásával, a legnagyobb Tökéletességet is megközelítheti. Magáévá teheti, meghódíthatja az egész földet, a természetet, fönt és lent. E földi világon ő maga egy külön világot alkot, Isten helytartója e földön. És a tömeg szellemi kincs, tehát égi eredetű, Isten tulajdona, ki azt többi teremtményeinek mellőzésével egyedül az embernek adta kölcsön tőke gyanánt, melynek kamatai az embert és társait illetik. Halálával minden lelki kincse visszaszáll jogos tulajdonosára, összeolvád a világ leikével. Ezért oly szörnyű az ember végzete, megható tragédiája ; ezért fáj a legtöbb embernek a halál; mivel csak ő tudja, érzi, mit veszít el halandó életének megsemmisülése által. A növény nem érzi, az állat nem tudja. Oh ! az ember drágán fizeti meg azt, hogy a „teremtés koronája“ lett . . . (Folyt, köv.) Márcza. Ének. Dallam: Oh, seregeknek Istene ! . . . Lelkünk vágyó gondolatja Szárnyait kibontogatja Áhítozván hozzád, Istenünk, Hogy hol angyalok beszélik
