Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-08 / 6. szám
95 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 96 A háznál e sorok írója, a temetőben Sándor Benő füzesgyarmati lelkész vettek búcsút a 90 esztendőt ért agg lelkipásztortól. Temetése január hó 21-ikén volt. Érdemeinek elismerése, szeretetéuek emlékezete kisérték sirjába, hogy a fáradt szolga porrésze nyerjen ott csendes nyugodalmat, lelke pedig ott fenn az örök s igaz bírótól vegye el jutalmát, a halhatatlanság koronáját. Legyen siri álma csendes, békés és szelíd s az emlékezet ápolja porait! * * • * Koporsója mellett a következő beszéd hangzott el : Gyásztisztességet tevő halotti gyülekezet! Még fel sem száradt a könny; a veszteség súlyától, még mindig sajog keblünk; fájó lelkűnknek még élénk emlékezetében van ama koporsó, melyben a lévai gyülekezet lelkészét kisértük ki a csendes nyugalom helyére, imé ismét oly koporsó mellé gyűjtött a szomorú végzet, melyben szintén egy lelkésztesivérünk, a szerető atya, a hű férj, a jó pásztor hült tetemei nyugosznak. Temetni jöttünk, temetni nt. Gőbel Gerzsont a barsi egyhszmegye tanácsbiráját, az alsó-fegyverneki egyháznak 55 esztendeig volt lelkészét, az elaggott nőnek, most már özvegynek 57 évig volt férjét, az árván, édes atya nélkül maradt gyermekek szerető édes atyját, a késő vén séget ért 90 esztendős embert. Szomorúan szólnak a harangok, szomorúan szól a halotti ének, utolsó lobbot vetett a fáklya, az életnek világa ; annak koporsóját álljuk körül, kit megszoktunk gyengeségében is erősnek, aggott korában is ifjúnak látni. Megjelentünk, hogy utolsó „Istenhozzád“-ot mondjunk annak a íérfiunak, a ki mig egyik kezével szeretteit szoritá magához, védve, óva őket az élet veszedelmeitől, addig másik kezében a könyvek-könyvével örök hűséget esküdött az Ur Jézus Krisztusnak, mondván; „semmivel sem gondolok, az én életem is nekem nem drága, csak elvégezhessem örömmel a szolgálatot, melyet vettem az Úrtól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangeliomáról.“ Oh mi szép, szomorú halotti Gyülekezet! Midőn búcsúzéra int az esti fény. A fényes nap sugárai egyre jobban halványulnak, búcsút mond az utolsó sugár is, hogy helyet adjon azoknak a harmatgyöngyöknek, melyek átvéve a fényből, nyerve a sugárból felragyognak a nap éltető melegétől életrekeltett virágok kelyhein. Uy gyönyörű, csendességében, bucsuzásában ily megható azon ember élete is, ki élte alkonyán egy nemes és híven megfutott pályára tekinthet vissza. Az emlékezet, életünknek ezen édes bús angyala, ha az ily ember koporsója mellett áll meg könnyezve, abból a könnyekből részt kér a család, részt kérünk mi is és mig koporsójára letesszük az elismerés koszorúját, jól esik nekünk, mint a Krisztus egyháza szolgáinak, látnunk azon könnyeket, melyeket a hála és szeretet érzelmei fakasztanak a vesztes egyház tagjainak szemeiben. Boldogok, kimondhatatlan boldogok azok, kiknek koporsójához ilyen részvét jő. Boldog azon ember, boldog azon lelkész, ki megfutván a rendes életkoron is túlterjedő időt, a nemes harcot megharcolván, hűségesen, igazán munkálkodván, elmondhatja: „Elég Uram immár az én életem, azért óh Uram vedd magadhoz az én lelkemet.“ Valami magasztos, földi boldogságot meghaladó érzés támad a szívben akkor, midőn ily lelket felemelő képet szemlélhetünk a református lelkész halálában. A nyert talentumokkal való hűséges munkásságnak tudata, a családnak forró szeretete, a gyülekezetnek meleg ragaszkodása: van-e földi kincs, melyért ezek felcserélhetők ? Fájdalom azonban, ez csak keveseknek adatik, mert nem mindig a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal. Egyikünket korán a munka kezdetén, a legtöbbet a munka derekán szólít el a végzet s csak keveseknek jut osztályrészül a munka bevégzése Kevesen mondhatják el : „hagyjatok pihenni koporsómnak ágyán, fáradt szolgája vagyok az Urnák, fáradság után oly édes a pihenés.“ Boldogult halottunk ezen kevesek közül való; fáradt szolgája volt az ő Urának ő is, de fáradtan is hű és igaz szolga. Hűség é& igazság ! Ezek jellemzik valóban a református lelkészt. Hűség a szeretetben, igazság a vallás hirdetésében. Ezekben kell kitűnnie úgy a családi, mint az egyházi és polgári életben. Születésünk percében magunkkal hozzuk, de már meg is nyerjük a szeretet édes érzését. A szeretet nevel, dajkál, kisér az élet utjain a bölcsőtől a koporsóig. Eme szeretet késztet bennünket a család alapítására, hogy legyenek nekünk is oly édes leikeink, kikkel szivünk szeretetét megoszthassuk, kiket boldogíthassunk és a kik viszont elsimítsák homlokunk redőit, ha a szenvedések ránk vésték azokat, kik bennünket kitartásra, újabb és újabb tevékenységre ösztönözzenek, kik örömünket megédesítsék, fájdalmunkat eloszlassák. Ugy-e ez a családfő, ez a család legszentebb hivatása ? De nem szabad felednünk, hogy a lelkésznek nemcsak ilyen szükebb körű családja van ; családja, szorosan hozzátartozója neki a gyülekezet s mondhatni átvitt értelemben az egész társadalom. Nehéz az élet, súlyos gond nehezül a családapára, ha türhetővé, boldoggá akarja tenni azoknak életét, kiknek sorsát a gondviselés reá bízta. De még ennél is nehezebb az élet a református lelkésznek, ki nemcsak családjának, hanem atyja, vezére gyülekezdtének is, kinek gondot kell viselnie az egész nyájról, hogy abból egy is el ne vesszen, kinek őrtállóuak, folyton vitézkedőnek kell lennie, hogy' az ellenség a falakon keresztül ne törhessen. Csak egy kicsiny családnak fentartása, boldogitása is mennyi erőfeszítésbe kerül s akkor is, ha talán már-már elérve láttuk a csendes béke enyhetadó révpartjait, óh hányszor visszaverik azokból is a rosszakarat, irigység és balsors újabb vészszel feltámadt szelei gyenge hajónkat és leszünk újra játékszerei a csalfa haboknak. A református lelkésznek pedig nemcsak a a családi élet szirtjét ostromló habokkal kell megküzdenie, hanem mindazokkal a szennyes hullámokkal, melylyek a nagy család, az egyház hajóját ostromolják. Es ebben a küzdelemben, a harcnak ezen a széles meején nem ritkán önmagára marad, segélytkérő szavai esak kiáltó szó a pusztában, egyetlen mentsvára a hit, bizodalma Istene, reménye a nagy szenvedő, ennek keresztjéhez kapaszkodik esdve segélyért, mig alatta zug a félreismerés, a rosszakarat, az irigység bűnös árja. És ennek a nehéz, sokszor majdnem emberfeletti küzdelemnek jutalma talán az elismerés babérkoszorúja, földi jólét vagy más egyéb anyagi haszon ? Oh nem, nem koszorú a jutalom, hanem korona, tövis korona. És az a református lelkész megelégszik ennyivel, mert tudja, hogy ő csak annak szolgája, annak tudományát, életét hirdeti, az tanitja mg tűrni, szenvedni, a félreismerés, üldöztetés között annak nevében küzd szeretettel és hűségesen, kinek fejre először tették fel a tövis koronát. De el e fájó képekkel ! Miként a zugó és zavaros folyam piszkos habjai ha visszavonultak az elöntött területről, maradtak azon itt-amott kristályok, gyöngyszemek, úgy igazságért való küzdelmében a lelkésznek is megmarad a tiszta szivek elismerése, a hivő lelkek bizalma és ezek mint drága gyöngyszemek ékesítik az egyszerű palástot, melyet viselünk.
