Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-01-04 / 1. szám

3

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

4

Az igehirdetés alapelvei.

Székfoglaló értekezés.

Tartotta: Csizmadia Lajos theol. akad. tanár 1902 szept. 11-én.

(Foly tatás.)

Igen, tanítani és oktatni, inteni és feddeni, vigasztalni és buzdítani : ez az igehirdetés feladata, rendeltetése. Magasztos célját: a testi és értelmi életnél magasabb szellemi . élet, a szokás megszentelte társadalmi conventionál felsőbb rendű erkölcsiség fölkeltését, csak e feladat betöltése által érheti el. Csak az elme megvilágitása és a szív raegjobbitása az üt, a melyen eljuthatunk ehez a magasabbrendü élethez, melyet az Isten országának tagjai élnek. A mit Istenben való életnek nevezhetünk. A mely a szív benső békéjében, a lélek nyugalmában és különös erkölcsi tisztaságban nyilvánul. Hisz ez életnek gátolója, akadályozója az értelem elsötétedése, az akarat romlottsága, egyszóval kimondva a testiesség. Ennek a következménye, hogy a gyarló ember, az alacsony föld gyermeke, nem képes meglátni „az odafelvalókat“ minden örömét, minden boldogságát csak a földön és csak a földiekben keresi. Az igazságért és más nemes eszmékért való küzdelem képzőimét sokszor megragadja, de e küzdelem mégis oly terhesnek, a legtöbbször oly meddőnek látszik előtte, hogy igazolva érzi magát, ha felhagy vele. A legmagasztosabb érzelmet: a szeretetet annyira hajlandó csupán önmagára irányozni, hogy önzésében a jóságot, a nagylelkűséget, az önfeláldozást merő balgaságnak tekinti. Az élet nyomorúságai oly könyen leverik s magát a véletlen, a vak eset játék tárgyának érezve a bajok között oly hamar elcsügged, kétségbeesik. Mindenek felett pedig az élet oly rövid, a halál sötét völgye oly félelmes. A mindent elnyelő, megemésztő enyészet jelképei: a sir és koporsó rémülettel tölti el. A rájuk való gondolat megbénítja a lelket, lerántja magasra törő szárnyalásából. A félelemtől elvakulva hitelre talál nála a test bölcselkedése, mely szerint életünknek, fáradalmainknak, küzdelmünknek egyéb haszna nincs, minthogy „együnk és igyunk.“Az életről való ily alacsony felfogásnak nyomában mindig az erkölcsi sülyedés jár. Ez az az út, melynek vége a halálra vivő útnak vége. Itt más gyógyszer, más célra vezető eszköz nincs, mint az értelem megvilágitása és az akarat megjobbitása. Mert az ember nem gép, hanem értelemmel és szabad akarattal felruházott lény. Az ember megtartása csak természetének, érzületének és gondolkodásának megnemesitése által érhető el. Itt nincs helye az opus operatumnak, melyhez az enervált lelkek babonás hiedelmükben fordulnak. Még Krisztus halálának haszna is úgy árad ki ránk, — mely jól lehet engesztelő áldozat, — ha azt a hit által öntudatosan igyekszünk magunkévá tenni. Ha Krisztus hasonlatosságára teljes erőnkből törekszünk, mint az apostol mondja ha „félelemmel és rettegéssel visszük véghez idvességünket“ (Fii. 2 . 12.)

Valósággal, Isten a kegyelem és a megtartás munkáját úgy viszi keresztül, elesett természetünket úgy nemesíti meg, hogy igéjében szól hozzánk. Az ige az eszköz, melylyel az emberek szivét, lelkét újjá teremti, érzületét és gondolkodását gyökeresen átváltoztatja. Es ez átváltozás oly teljes, hogy az újtestamentom joggal beszélhet új-teremtményről. A megtartás munkájának útja rendesen e/': igéjében ígéretekkel és fenyegetésekkel szól értelmünkhöz, appellál erkölcsi érzetünkhöz, hogy meggyőzzön minket a jóról, s megnyerjen minket magának, „hogy az odafelvalókat keressük.“ Igéjében biztosit a felől, hogy az igazságért való küzdelem, nem hiába való harc, a szeretet és önfeláldozás munkái nem veszteségek. Igéjében nyújt biztosítás a felől, hagy valamint a természeti világban rend, törvény és cél uralkodik : úgy az erkölcsi világban is van rend és törvény, van osztó igazság. Az ő gondviselése őrködik úgy a természeti, mint az erkölcsi világ felett. Igéje vet fényt a halál setét és néma birodalmára, világosságra hozván az életet és halhatatlanságot. S ez áldott világosságnál az enyészet és megsemmisülés félelmes symbolumai elvesztik borzalmasságukat.

Ám ha Isten megparancsolta igehirdetőinek: „vigasztaljátok az én népemet,“ — eszközt is adott a kezökbe, a mivel megerősíthetik ,a reszkető térdeket,“ balzsamot önthetnek a szivek fájó sebeire. A mivel meggyőzhetik, a kételkedőt, megbátorithatják a csüggedezőt. A mivel inthetik, serkenthetik a „jó igyekezetekben“ resteket — még magasabbra buzdíthatják a buzgókat. Úgy van ! Isten minden izenetének az az alapgondolata, a mit a költő oly szépen fejez ki: „mondottam ember küzdj és bízva bízzál!"

Most még csak az van hátra, hogy egy tekintetet vessünk az Ige közlési módjára, illetőleg az igehirdetés közegére. Arra, a ki közvetiti Isten izeneteit. A szentirás minden lapja arról tesz bizonyságot, hogy Isten ember által szól az emberekhez. Mint Kálvinunk mondja örök becsű müvében : „Fidem nobis Deus inspirat, séd evangelii sui organo.“ *) S hogy kik legyenek az orgánum, ugyanott néhány sorral alább igy szól: „Sicuti autem veterem populum non ablegavit ad angelos, séd doctores excitavit e terra, qui vere praestarent munns angelicum, ita et nos hódié humanitus vult docere“ **). Lévén az isteni izenet, az Ige mellett a legnagyobb erősség, a legfontosabb bizonyiték annak benső igazsága. Viszont az emberben is meg van az a tehetség, az a képesség, hogy fölismerhesse az isteni izenet valódiságát. Bárha nem működik is mindenkor igy mindenkiben teljes élénkséggel. Ez a tehetség, ez a képesség: az igazságnak velünk született érzéke. (Ján. 18: 37.) Föltétlenül helyesnek kell elismernünk korunk ama mondását, hogy a ki a Mózeseknek és a prófétáknak nem hisz, nem hisz a halálból feltámadottnak sem (Luk. 16: 28 — 31). Nem hinne a mennyekből alászállott angyalnak sem.

Fölöttébb ajánlatos és tanulságos amaz elnevezések megvizsgálása, melyekkel az új testamentom az igehirdetőket felruházza, figyelmet érdemelnek ez elneve*) Calvin, Instit. L. N- C. I: 5. **) U. o.