Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-12-27 / 52. szám

853

DUNANTLI PROTESTÁNS LAP.

854 *

bek közt. Ezek elhangoztával közénk jött ki a kastélyból nagy hazánkfia. Alulirt jól; emlékszem, igy kezdtem üdvözlő beszédemet: „Midőn a hir gyors szárnyain fülünkbe hozta a kedves hirt, hogy hazánk bölcse városunk falai alá érkezett, mi e főiskolának tagjai elhatároztuk, hogy megjelenünk előtted. Igen: mi e főis kólának igénytelen kis diákjai megjelentünk előtted, hogy tiszteletet tegyünk nevednek hazánknak legnagyobb Deákja ! Szivünk telides tele érzésekkel, lelkünk gondolatokkal; csak méltó kifejezést nem tudunk adni azoknak. De tetteinkkel fogjuk bebizonyítani, hogy intéseidet követni, bölcseség sugalta szavaidban hinni, bizni soha meg nem szűnünk. Egyik nádorunk szavával végzem szavaimat: „Élj addig, mig a honnak élsz !“ Deák Ferenc röviden igy válaszolt: Ifjú barátim ! köszönöm megjelenésieket. Arra kérlek benneteket, hogy iskolátok törvényeinek s majd, ha az életbe kiléptek, a haza szent törvényeinek engedelmeskedjetek. Tanáraitokat tiszteljétek ! Isten veletek !

Sokat tűnődtem a fölött azóta mind e napig, hogy hazánk bölcse e szavakat nem némi gyöngéd célzással mondta-e azon főiskola tanáraira és ifjúságára, mely főiskolának pecsét-nyomóján egy dúsan zöldelő élőfa oldalára e büszke jelmondat van írva : „Szabadon tenyészik.“ Pedig e főiskola tanári kara és ifjúsága mindig megtudta különböztetni és őrizni a szabadságot a a szabadság korlátlanságától. Eszében tartotta az írás e fölséges szavait: „Megismeritek az igazságot s az igazság szabadokká tesz titeket.“

S.-Csurgón.

Héjas Pál,

ev. ref. fögimn. ny. tanár.

K ő ny yismEFtEtés.

A „Protestáns Szemle“

A 8-ik jüzet tulajdonképpen emlékkönyve a M. Pr. Irodalmi Társaság 7.ik vándorgyűlésének, melyet a jelen évben tartott Nagyváradon. A rendesnél is terjedelmesebb — mintegy 152 lapnyi — és gazdagab tartalmú e füzet. Magába öleli a gyűlésen elhangzott beszédeket és felolvasásokat, melyeket egytől-egyig egyházi közéletünk kitűnőségei tartottak. Olvasva e szép és magvas dolgozatokat, szinte irigyli az ember azon szerencséseket, kik a szellemi magas élvezetnek kétszeresen voltak részesei, azokat élőszóból hallhatván. Egyébiránt a néma betűk foglalatában is igen alkalmasak azok az intésre, tanításra, lelkesítésre. A Szemle első helyen hozza Rafíáy Sándor pozsonyi ev. ref. hittanárnak méltán élénk figyelemmel hallgatott felolvasását: „Az egyéniség jelentőségéről.“ E nagy problémát nagy virtuositással taglalva, kifejti, hogy a róni. katholicismussal s az ezzel rokon evolucionisztikus elméletekkel szemben a protestáns világnézlet az egyedül jogosult, amely azt vallja, hogy „az ember nemcsak természeti lény, hanem önmagában is célos, végtelen értékű, magasztos rendeltetést betölteni hivatott egyéniség,“ Ez

felel meg az ember veleszületett erkölcsi mivoltának s ez felel meg a Krisztus tudományának, melyet e ponton eme szavai juttatnak kifejezésre : „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes !“ Nem a fejlődés elmélete ellen emeli fel szavát; inkább elismeri és hirdeti, hogy azt a tapasztalat igazolja, vallásos felfogásunk pedig egyenesen igényli. Hanem azt világítja, hogy a világ és ember fejlődése nem a vak szükségesség, hanem az értelmes célszerűség törvénye alapján történik s hogy a fejlődés útját nem az anyagban rejlő természeti törvény, hanem az anyag felett élő bölcs Isten szabja meg ; mi, ha nem igy volna, az emberi öntudat , szabadakarat és felelősség kérdései örök rejtélyek maradnának. S ime mégis mit látunk ?. . Állambölcsészet, igazságszolgáltatás, irodalom, művészet, iskolai nevelés, az állami és társadalmi élet különböző ágazatai mind ellenséges álláspontot foglalnak el az egyéniség önnálló jelentőségével szemben. Innen van az a sok társadalmi baj, mely alatt milliók nyögnek és remegnek. S nem is remélhető mindaddig javulás, mig az eszményi világuézlet fölül nem kerekedik s meg nem lesz becsülve a személyiség s nem nevelik a föld fiát szellemi s erkölcsi erők öntudatos használására. E tekintetben is nagy feladat vár a M. Pr. I. Társaságra — mondja Ratfay S. s erélyesen és bátran kell hirdetnie az egyéniséget megbecsülő evangeliomi életfelfogást.

Ez értékes darabot ifj. Draskóczy Lajos esperes, ev. lelkésznek eüchetikailag nem mindenben szabályszerű, de máskülönben igen szép és áhítatra ragadó alkalmi imádsága, — ismét ezt dr. Balthazár Dezső h.szoboszlói lelkésznek ébresztő kürt erejével ható alkalmi beszéde követi, felépítve Csel. 1—11. alapján.

Ezek után Hegedűs Sándor eszmékben dús elnöki megnyitóját olvashatjuk. A társaság feladatairól lelkesen és ékes nyelven szól. „A tudományszomját ép úgy érezzük — mondja bölcsen — mint a hit éltető szükségét“; mihez képest a vizsgálódás és lelkiismeret szabadságának aegise alatt a hitbeli s tudományos igazságok kutatását elsőrangú feladatul kell tekinteni.

A gyűlési tárgysorozat egyik legkimagaslóbb pontja gr. Tisza István szabad előadása volt a szociálismusról. Előadását a napilapok annak idején jól-roszszul kommentálták. Jól-rosszul — mondom, mert némely helyes és indokolt kifogás mellett sok igaztalan és ferde megítélésben részesült. Szó sincs róla, Tisza I. előadása elején sok olyan észrevételt kockáztat, mely méltán kihívja maga ellen a legkeményebb kritikát. így pl. nagyúri lenézéssel szól a magyar szocializmás vezéreiről, midőn azokat a müveit és félmüveit osztályok züllésnek indult egyénei közül valóknak s az izgatásból üzletet csináló kétes existentiáknak bélyegzi. No ez igy általában alaptalan rágalom. Hogy tisztességtelen kivételek, mint a grófok között, úgy a szociálista vezérek között is vannak : ez bizonyos. De csak aki nem akarja, vagy restell utána nézni, az nem tudja, hogy azok a vezérek általában igen jóravaló, becsületes és önzetlen emberek, akik — kivált ha anyagilag szegény flótások — midőn az eszme propagálásáért akár mint irók, akár-