Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-02-01 / 5. szám
79 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 80 . szózat: elveszem a te szemeidnek kívánságát és leviszem a sírba, — hogy neki is könnyeivel kellett öntöznie gyermekei koporsója után a banai temetőbe az Utat. Banán töltött lelkészsége idejében épült újból a mostani paplakás, — etei lelkészkedése alatt pedig egy új díszes iskola és szép tanítói lakás. Temetése december 20-án történt s a koporsója körül álló törtszivii özvegy és gyászoló családtagok gyászában résztvevő szívvel osztoztak úgy a banai egyháznak a temetésen testületileg résztvett presbyteriuma. mint az etei egyház egész közönsége, valamint a vidékről nagy számban egybegyült sokaság. A háznál ifj. Czike Lajos bőnyi, — a temetőben Gyalókay Béla banai lelkész búcsúztatták el a távozó lelkipásztort. A mint a nap elnyugszik, ha pályáját megfutotta és mint a folyam lezajlik s habjai tengert érnek : a híven megfutott pálya után elnyugodott ő is és életfolyama beletért már a múlandóságnak tengerébe. A vándor utjának végére ért, — az agg lelkipásztor porrészei ott pihennek már az etei temető hantjai alatt, lelke pedig megtért Istenhez, ott van az Orökbiró itélőszéke előtt! A földön csak az emléke maradt. — Jó emléke hivei szivében annak a jóságos szivü lelki atyának, a ki szegényt és gazdagot egyiránt megbecsült s mindegyiknek igazi lelki atyja, jó barátja volt. Jó emléke él kartársai szivében, kik benne az igazi jó családfőt siratják ! Nyudodjék békével ! Sírjánál Gyalókay Béla a következőleg búcsúztatta el: Temetőben vagyunk, a holtaknak csendes pihenő helyén állunk, a melynek földjét annyi törtszivü szülő, elhagyatott árva, mély bánatba merült özvegy öntözte meg siró szemének könnyeivel. Temetőben vag3 unk, a búbánat ama kertjében, a hová sóhajtani jár az emlékezet, zokogni a fájdalom, jajgatni a kétségbeesés. Egy 78 évet élt agg lelkipásztornak porrószeit hoztuk el ide, a ki annyi itt nyugvó porladozónak nevét irta be a holtaknak könyvébe és a temetőbe vezető utat a fájdalom könnyeivel öntöző annyi szivre hintett gyógyirt az örök ige szavaiban. Nem adott az Ur szolgáinak sem változhatlan erősséget, azért hát im’ ő is itt van, hogy elfoglalja utolsó lakását, azt a csendes pihenő helyet, mely elfáradt tagjait békésen megnyugtatja. Mi pedig itt állunk sírja körül, hogy az élettől bucsuzónak utolsó Isten hozzádot mondjunk és meggyujtsuk sirja felett az emlékezetnek fáklyáját. A ki ide tér nyugodni, az már csak az emlékezeté: mielőtt te is, Istennek szolgája itt elnyugodnál, állj meg egy kissé sírodnak szélén, hogy midőn bucsu-szavaid zendülnek felénk, még egyszer bucsuzóra megszoríthassuk kezedet. Te pedig, emlékezetnek szelíd angyala jer, vedd szárnyaidra lelkemet, — jái'juk be együtt azt a tért, melyet az Urban elaludt szolgatárs megfutott, — szakítsunk pár virágot a lezajlott életpályának virágaiból, helyezzük sírjára, hadd ékesítse annak rideg göröngyeit! * * * Ez életpályának megfutott határán elsőben is ti tűntök szemünkbe ragyogó napok, szabadságharcunk dicső napjai, melyeknek harcait mint ifjú küzdötte végig. A rabság bilincseibe, a szolgaság kötelékébe volt nyűgözve nemzetünk, a midőn kibontotta zászlóját a szabadság angyala és a szabadság, egyenlőség s testvériség örök eszméiért és jelszavaival csatára szólitá nemzetünket. A kinek szivében a honszerelem tüze égett, a kit magyarnak szült az édes anyja, az meghallotta a hivó hangot, elvitte a haza oltárára a legdrágább áldozatot, a vagyont, vért, életet! A kinek nem volt drágább az élete, mint a haza becsülete, az elment a harc mezejére, — oda, a hol hallatszott az acélzörej, a trombita hangja s az ágyudörej l Mind kedves hang, édes zene volt ez rabságát meguat, nagy igazaiért küzdő nemzetünknek ! „A mikor ezen szép kornak, a szabadság, egyenlőség és testvériség örök emlékű harcainak elaggott bajnokai a természet törvényei szerint nyugo% óra térnek, úgy tetszik, mintha csillag hullna, beborulna és sötétség lepné el a iáját, — úgy tetszik, mintha ama nagy idők bajnokainak eltűntével halványodnék a szabadság fénye is, — mintha minden ásónyi földdel, mely a koporsójukra hull. mélyebben lenne eltemetve nemzeti nagyságunk édes reménye. “ Te, elnyugodott szolgája az Urnák, eme nagy idők harcainak voltál mint ifjú egyik bajnoka, tartva a költőnek ama mondását: „Tied vagyok, tied hazám! * * * A honnak porba tiport zászlója alól az Ur Jézus Krisztus zászlója alá állottál. Mint rendes pap 44 évig hirdetéd az Istennek igéjét és terjesztéd, — tehetséged szerint — amaz országot, melyben nincsen önkény, békó vagy bilincs, vagy mint az apostol mondja: „nincsen sem szolga, sem szabados, mert mindnyájan egyek vagyunk az Ur Jézus Krisztusban.“ Ha szép volt küzdeni a szabadsági egyenlőség és testvériség elveiért: nem kevésbé szép hirdetni az Istennek igéjét s az emberiséget boldoggá tevő nagy igazságokat; hirdetni a tudományt az Istenről, mint szerető Atyáról, annak gondviselő jóságáról, — az Ur Jézus Krisztusról, mint az emberi nemzet Megváltójáról, a Szentlélek Istenről, mint lelkünk vigasztalójáról; hirdetni az ember magasabb rendeltetését s azt a fölemelő reményt, melyet a föld gyarló vándorának ama más haza nyújt; kirdetni mindazt, a mi mennyei, boldogitó, üdvözető és szent! — Ama 44 évi lelkész! pályán hány csecsemő felett szállott fel az egek Urához lelked fohásza, hány ifjú pár frigyére könyörögtél áldást, hány, az Urban elnyugodott halottat kisértél ki utolsó pihenő helyére ! . . . Mennyi sérelmes szivü fordult hozzád lelki vigaszért, mennyi szenvedő szívnek kellett gyógyír, betegnek, haldoklónak bátorítás, özvegynek, árvának gyámolitás, az eltévelyedett, veszendő lelkeknek a helyes ut megmutatása! Oh szép, de nagy felelősséggel járó a lelkészi hivatás s nem kis feladat, gondot viselni a nyájról, melyben az Isten a lelki pásztorokat őrállókká tette ! Te, pihenni tért lelkésztár?, 44 évig hordoztad e szép havatal terheit, gondjait hűséges szívvel. Egész a tehetetlen öregkorig, mindaddig, mig elmondhatád az apostol
