Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1903-02-01 / 5. szám

71

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

72

azt vallja, hogy nincs szükség a papokra, nincs szükség az általuk hirdetett vallásra; sőt vallásra egyáltalán nincs szükség; a jó erkölcsre megtaníthatják a gyermekeket a tanítók. És ha az a francia ministerelnök, Combes, a kit az ultramontán sajtó a szerzetesekre vonatkozó törvény pontos végrehajtásáért következetesen istentelennek, hitehagyottnak, a vallás ellenségének mondott és mond, szintén azt akarta volna, hogy az egyházi kiadások a költségvetésből töröltessenek : hát beszüntették volna a papok fizetését.

Mit szóljunk mi, kik a tiszta bibliai alapon állunk, mit szóljunk a papizmus ziillöttségéhez ? Mit szóljunk, mikor látjuk, hogy az, a ki századokon, a felvilágosodás századain át nagy következetességgel és óriási erőfeszitéssel vakbuzgóságot vetett : most im teljes hitetlenséget arat ? Kárörvendők legyünk-é ? Oh inkább van okunk a szánalomra. Szánalomra, de nem a pápaság sorsa fölött, mert ez rászolgált erre az eredményre ; hanem a szegény nép fölött, melytől annak átkos rendszere elrabolta a hitet. Ugyan mikor tanulja meg már Róma, hogy a Krisztus vallása nem világi politika s az ő országa nem földi erőszakra épitett s nem földi ravaszkodásokkal fentartott ország? Mikor? Majd ha nem lesznek egyházfejedelmek, hanem csak az Isten félelmében s a tisztá erkölcsben és a felebaráti szeretetben fénylő szolgái a Krisztusnak !

Fata morgana . . . vallási életünk egén.

Azt hiszem, hogy lapunk olvasói közül többen járatják az „Egyetértés“ cimü napilapot. Meg is érdemli pártolásunkat, mert igazi szabadelvű nézetei, határozott, sőt mondhatnám protestáns iránya kiérdemlik a reform, papok érdeklődését. Ennek a lapnak minden vasárnapi mellékletén van a református egyházi ügyekről szó s ezen mellékleten rendszerint Péntek Ferenc (p. f.) zuglói paptársunk jobb ügyhöz méltó buzgósággal fejti ki eszméit. Sajátságosán szokatlan az ő cikkeinek tartalma, úgy hogy csodálom, miszerint Prot. Lapunk hasábjain az ő ábrándképei az igazi protestáns szellem világával el nem halványittattak. Ezt annak tulajdonítom, hogy az ő eszméit lelkésztársaim olyanoknak tekintik, melyek meg nem valósulhatnak. (Csakugyan igy van. Szerk.) Bírnak a délibáb ragyogó látszatával, de a mely a higgadtan gondolkozók előtt nyomtalanul oszlik szélylyel.

Péntek Ferenc szívós rendszerességgel harcol cikkeiben a „református papirend“ felállításáért és a világi elem uralmának — melyet ő „kiiriarchiának“ nevez — kiszorításáért.

Küzdelmében a következő szempontok vezérlik : 1. A puritanismus és presbyteri rendszer csak a külföld utánzása, mely nem felel meg hazánk vallási viszonyainak. 2. A külön papirend hatalmas gát lesz a szektáskodás ellenében. 3. Teljesen az arra hivatottak kezében lesz az egyház kormányzata. 4 Hatalmassá és tekintélyessé csakis a külön papirend által lesz magyar református vallásunk. 5. az eddigi rendszer végromlásba visz bennünket.

Az ő felállítandó papirendje nyilvánulna azután a következőkben :

a) A református papok szerves egészszé, külön papirenddé való egyesülésében, mely a világi elemtől teljesen függetlenül kormányozná az egyház ügyeit, b) Egyforma kötelező papi forma-ruha viselésében, c) Abban, hogy a püspöknek nem lenne egyházközsége, hanem mint egyházfő, egyedül kerületének ügyeit intézné. d) és végül abban, hogy az egyházmegye esperese, az egyházmegye központján levő városban laknék, vele együtt 6 pap, mint tanácsbiró, (ad formám káptalan !) mind ekklézsia nélkül-, s ők intéznék az egyházmegye ügyeit, e) A lelkészkedő papság kinevezés által nyerne egyházat.

íme ezek a főbb elvei Péntek urnák, melyek mi előttünk, szerény közpapok előtt, mint az égen megjelenő csábos képek — fata morgana — tündöklenek, de mivel éppen megfordítva mutatnak mindent, éppen azért az ő eszméi a reális megválósulástól olyan távolban esnek, mint a délibáb által mutatott ragyogó székesegyház a roskatag haranglábtól.

Péntek Ferenc lelkésztársunk harca nemcsak hogy meddő, de teljesen ki van téve a kálvini szellem hatalmas erejének, a mely szellem romba dönti az egészet. Hiszen, ha az ő eszméihez közeledünk, eltávolodunk Kálvintól. Lássuk csak, a legtöbb tétel az ő rendszerében dogmaellenes.

1. Ha a puritán presbyteriánus rendszer külföldi rendszerek utánzása Péntek ur szerint — akkor az ő református hierchiája nem egyéb, mint az anglikán egyház majmolása annak pompája és gazdagsága nélkül. 2. Ha a szektáskodás ellen kell a külön papi rend, akkor ennek a papirendnek a keresztül vitele oly szakadást idézne elő egyházunkban, melyre csak gondolni is: Isten ments! 3. Ha a világi elemet kiszorítjuk az egyház kormányzatából, akkor müveit világi urainkat elveszítjük az egyház kebelében való munkálkodás tekintetében ; pedig egyik legnagyobb panasz az, hogy világi uraink nem olyan buzgók és vallásosak, mint kellene lenniök. Ha a Bánffy Dezsőket, Hegedűs Sándorokat, Pukiakat, Uraykat stb. kizárjuk, akkor igazán félig magunkra eresztjük a koporsó födelet! Gyűléseink lennének egyoldalú „ultramontán“ konferenciák, de nem a magyar közjog, kálvini szellem, vallásszabadrág szent eszméinek ragyogó tornái. 4. És végül a püspöki uralom és a kanonokokká átvedlő tanácsbirói rendszer ellen pedig felesleges is cáfolatot felhoznom. Hol lesz akkor egyházunk alapelve : a gondolat és felfogás szabadsága ? Hol lesz egyházközségeink autonómiája ? Hol lesz azon felemelő tudat, hogy a püspök is paptársunk, ki első sorban is gregárius, másodsorban primus inter pares ? ! Oh hiszen ez már nem is a fata morgana csábitó mezében jelenik meg . . . hiszen ez a rég elmúlt középkornak előre vetődő árnyképe.

Két jó dolog mégis van Péntek ur cikkeiben, de ezek azután nem a lényeget, csak a formát szolgálják. Az egyik a kötelező egységes papi ruha. (De úgy e csak az istenitisz.telet végzésére ? ! Szerk.) Ha szertar-