Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-08-02 / 31. szám
497 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. 498 fény (reprezentálás !) és kitüntetések és ceremóniák után való vágy. Ha felmerülne, csirájában el kellene fojtani azt a gondolatot, mintha az evangéliomi egyházban is lehetnének egyház fejedelmek! Az evangéliom minden izében demoktatikus ; az volt egyházunk is s annak is kell maradnia. A főpapok intézménye nem keresztyén intézmény. A krisztusi elvek szerint az embernek igazi méltóságot a belső, szellemi és erkölcsi érték ád, nem a rendjelek, se az arany-kereszt, se a drága gyűrűk, pásztorbotok s más hiú jelvények vagy éppen a négyes fogatok és libériás inasok száma. A néppel együttélő, vele együtt fáradozó, küzdő, nélkülöző, iránta épp azért önként részvétre és jótékonyságra hajló Idvezítő és apostolai azért gyakoroltak oly csodálatos hatást környezetükre, mivelhogy ilyenek voltak. És a zsidóságban, a pogányságban s később a papizmusbau azért támadt oly nagy ür és szakadás a vezetésre hivatott főpapok vagy mai nyelven: egyházfejedelmek és a gondjukra bízott nép között, mert életük kiáltó ellentétben volt tanításukkal. Innen van, hogy ma is a socializmus oly eredményesen képes támadni a vallást ; képes nevetségessé tenni az örök élet vigasztaló hitét, nem egészen jogosulatlan gúnnyal hirdetve, hogy a papok már itt a földön s inkább ma, mint holnap akarják kivenni s ki is veszik részüket bőven a gyönyörökből, csak a szegényeket biztatják a másvilági örömökkel. Nem szabad elfelejtkeznünk arról, amit szent könyvünk isteni bölcsességgel mond : „nincs oly főpapunk, ki ami erőtlenségünk érzésén meg ne indulhatna, hanem olyan aki megkisértetett mindenekben ; aki mindenestől hasonlatos az atyafiakhoz, hogy könyörülő lenne és hív.’1 (Zsid. IV : 15, II : 17.) Nekünk is, kik a Krisztus evangélioma szolgái vagyunk, csak akkor lehet igazi érzékünk a gondjainkra bízottak lelki szükségeinek fölismeréséhez és hajlandóságunk, készségünk a szükségek kielégítésére, ha nem emeljük föl magunkat népünk fölé oly magasságra se anyagi gazdagságban, se lelki kevélységben, a honnan már se tisztán nem látunk, se a panaszszót nem halljuk ! És elmondhatjuk, hogy amíg az őskeresztyénségben és később a protestántizmusban ily igaz bibliai alapon fogták fel a keresztyén lelkipásztorok hivatását, addig valóban tiszteletesek is voltak ők fönn is, lenn is. A lelkiemelkedettség bearanyozta egyszerűségűket. Manapság azonban ha nincs is egészen másként, de nagyon kezd másként lenni. A belső helyett mindinkább a külsőt nézi a keresztyén világ is; akarom mondani: a pogányos színezetű keresztyén világ. Azt nézik ami egyházunk tagjai is; sőt csak valljuk meg: jó magunk is. Mert ki az manapság, aki a papi pályára lépő iíjakban és a működő lelkészekben komolyan keresi a belső hivatást? Azt tartjuk: szép alak, ügyes testtartás, kellemes hang, jó külső előadás — mindenre lehetséges. Mindennek pedig édes kevés köze van a belső hivatáshoz, ami nélkül meg nem lehet se lelki emelkedettség, se önmegtagadás. Ezek hiányában aztán a lelkészi hivatal nem isteni küldetés a lelkek nemesítésére, hanem egy igen közönséges életpálya, vékony kenyérkereset minálunk; másoknál pedig olyan versenytér, amelyen nagyon érdemes futtatni, mert nagy a pályadíj : kanonoki, püspöki, érseki, bibornoki szék, apostoli követség sőt — bár keveseknél — egyetemes patriarchal és pápai méltóság ! . . . Egyik irány se evangéliomi ; akármelyiket követnénk is : nem volnánk méltók ami Fejünkhöz, a Jézus Krisztushoz, se az apostolokhoz. De legyen elég most ennyi általánosságban ami evangéliom szerint reformált egyházunknak s ennek vezető férfiainak igaz hivatásukról. A hivatás betöltésének néhány jelentékenyebb módjáról is csak röviden kívánom jelezni álláspontomat. (Folyt, köv.) Kis József. Önálló életreképzés az ismétlőben. Jeliige: Okosan érteni, nemesen érezni, —■ ez az emberi lény igaz fogalma! D. L. Sokat gondolkodtam fenti théma fölött, hogy lehetőleg minden oldalról megvilágítsam,, noha — mint tanító, az általam papírra vetett dolgokat a körülményekhez képest munkálkodásom közben mindenkor cselekedtem, mert képzelhető-e tanító, aki csak oktat, de a szív irányítását figyelmen kívül hagyja ? Tanítás és nevelés a tanító munkájában oly ikerfogalom, mint az „ember“ fogalmában az ész és szív ! Lehet ember, aki tudományos, de ha hiányzik belőle a szív vagy megfordítva : akkor e fogalom, hogy „ember“ egy eltörpülő valóság, mely a valótlansággal határos ; mert él ugyan, de nem abban a megkivántató értelemben, ami az Isten képére teremtett embert — emberré teszi! Ész és szív ! e kettő alkotja a valódi embert! Az önálló élethez is ez a két kellék elengedhetetlen föltétel. Aki ember, az tudjon okos értelme és nemes érzelme szerint járni, azaz vezesse őt az önállóság, úgy amint azt az isteni, emberi és életfönntartási törvények megkívánják. Az ész a szivet, a szív az észt Begítse ott, ahol kell. Amely emberben e kettő nem működik Összhangban, — az nem önálló ember. Az önállóságnak alap-kelléke a célt ismerő ész és a valláserkölcsi érzelem. E szerint minden tanító munkája kell, hogy a két tényező szolgálatában álljon. E két tényezőből kifolyólag a tanító munkájának kettős cél felé kell irányulnia : értelmes és nemesen érző embereket nevelni az életnek. E kettős cél az, amely kimutatja minden tanító működésének irányát. E kettős célt szolgálja minden tanító addig is, mig az elemi tanuló leikébe a mindennapi iskolábau az alapvető munkát rakja le, de e kettős célt kell szolgálnia akkor is, amidőn már az ismétlő iskolában az érettebb és fogékonyabb lelkeket irányítja. Különösen a gyermeki életből az emberi korba átmenő időszak az, amikor a lélek oly stádiumba lép, 31*
