Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-06-14 / 24. szám
387 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 388 irva, bogy midőn innen a Bakonyba menekültek, a papjukat is magukkal vitték és nem akarták percig sem nélkülözni az Istennek igéjét, ami akkor egyedüli megnyugtató volt a magyar ember szivére, később is megvédték jogaikat, mert nemesek voltak. Sokkal súlyosabb volt a helyzet a felsoörsi egyházra nézve még pedig 1735 körül, amikor az előbb felsőörsi prépost, később veszprémi püspök vette üldözés alá, a midőn a lelkésznek vendégével a lovasi lelkészszel (mert 1753-ig Lovas is anyaegyház volt), a kerteken át kellett menekülni az üldözők elől. S ime az Isten különös kegyelméből megmaradt a reformált hit, a magyar hazafias szellem s az egyház is. Nem lett egyik sem — a lovasit kivéve — árvává vagyis olyaná, amelynek lelkésze és tanítója ne lett volna. Ezután megdicsérte a hívek igaz vallásos buzgóságát, mindkét gyülekezet tagjainak áldozatkészségét. Hatályosan íelhivta gyermekeik nagy gonddal való iskoláztatására; mert nagyobb örökséget gyermekeiteknek nem adhatnak, mint a jó szellemi és erkölcsi nevelést. Az Isten egyik legnagyobb áldásával, a borral vissza ne éljetek. A részegeskedők Istennek országát örökségül nem bírhatják. Tartóztasd meg magadat a bortól, melyben bujálkodás vagyon. Ne nézd a bort mikor pezseg, mert mint a mérges kígyó megmar és megcsíp. Ezután inti és kéri a nőket, hogy az öltözködésben egyszerűek legyenek, szivbeli alázatossággal járjanak, ne versenyezzenek az az elsőbbség felett. A ki első akar lenni, legyen az mindenek szolgája ! Azután megáldotta a gyülekezetei és szigorú iskolavizsgálatot tartott s méltó dicséretben részesítette Kovács Gyula tanítót s kedves tanítványait a felmutatott szép sikerért. Majd megvizsgálta a felsőörsi, a-örsi anyaegyházakat a lovasi leányegyházat s mindenek felett megelégedését fejezve Isten áldását kérte a gyülekezetre s az etöljárókra. Ezekután a kedves ifjú lelkész pár körében töltött rövid idő alatt szívesen üdvözölték püspök urat a három község elöljárósága, a felsőörsi egyház presbiterei Cseh Sándor lelkész által és a lovasi leányegyház, kikhez püspök úr szeretetteljes buzdító, biztató, bátorító igéket intézett s kérte rájuk és minden kedveseikre az Isten áldását. Majd búcsút véve 11 óra után a bandérium vezetése mellett elindult B.-Kövesd felé; útjában megállt Lovason és megvizsgálta az iskolát; fokozottabb munkásságra és szorgalomra kérvén a tanítót és tanítványokat. (Folyt, köv.) Dem jen Márton. A hallóérzék szerepe a nyelvtanításban. A középiskolai oktatásnak, úgy nálunk mint az egész külföldön, egyik legfontosabb problémája azon kérdés megoldása : vájjon miként lehetne a mainál több sikert elérni az idegen nyelvek tanításában. E probléma körül kifejlett eszmecserék, elvi megállapodások, sőt a már foganatosított tanügyi intézkedések is eltérnek egymástól, sőt még az egyértelmüleg elfogadott u. n. direkt, illetve beszélgetve oktató módszer végrehajtásában sincs meg az egyöntetűség. Nem célunk ez alkalommal az e kérdés körül mozgó paedagogiai momentumokat elősorolni s annál kevésbbé bíráló isrnertetésökkel foglalkozni. A mi feladatunk most az, hogy fölhívjuk a figyelmet egy oly érzéki szervünkre, amely elsőrangú szerepet játszik minden beszéd megtanulásában és mégis még mindig majdnem teljes elmellőzést szenved az általa élő stúdium, a a nyelvek tanításában. A halló-érzéket, a fülszervét értjük ez alatt. A helybeli középiskolai Tanári körben 4 évvel ezelőtt egy fölolvasás keretében bővebben megokolva fölhangzott az óhajtás, hogy az idegen nyelvek tanításánál a halló érzéket, illetve ennek megtartó képességét, minél nagyobb mértékben fel kell használni. E fölvetett eszmének újabb methodikai eszmecserék szolgáltattak igazat azzal, hogy már elfogadott elvvé lön, legalább az idegen élő nyelvek tanításában, a szintén hallásra is figyelmet fordító direkt módszer. De sokkal jelentősebb e tekintetben a francia közoktatásügyi ministériumi intézkedés, amely a múlt évben az idegen nyelvek tanításában mutatkozó csekély eredményekért főleg azt okolta, hogy az oktatás módszere nem hívta segítségül a hallás szervét, és éppen ezért is a miniszteri utasítások az idegen nyelvek tanításában kötelezővé teszik a halló-érzék céltudatos fölhasználását, illetve gyakran a tisztán hallás után tanítást. Mint látjuk, tehát a fül jelentősége a tanításban már szembetűnt, de azért még mindig csak harmadrangú tényező maradt s az is lesz mindaddig, amíg nyelvtanításainkban, az eddig egyedül üdvözítőnek vélt szemléltető módszert vissza nem szorítjuk megérdemelt helyére. A szemléltetés legyen első rangú tényező a szemléleti tantárgyaknál; de a nyelveknél, ahol a fül dominál, ott adja át elsőségét vagy legalább is ossza meg e helyet a hallással. Hogy a beszéd főszerve a fül, azt nem kell hoszszasan bizonyítanunk. Hiszen, mikor magunkban olvasunk, akkor is minden elolvasott szó minden hangja visszacseng fülünkbe. S ez onnan van, hogy valamennyi fogalom nevét, Összes szó- és mondatfüzésünket, a gondolatcsoportosítások formáit, vagy legalább is ennek alapelemeit hallás után szereztük meg, illetve jegyeztük meg magunknak. íme, maga a természet jelöli meg a nyelvtanításban a leghasznosabb s legegyszerűbb módot és mégis honnan van az, hogy ez ideig ez útra nem tért rá a didaktika. Oda vezetjük vissza mi e bátortalanságot, hogy egész nyelvtanításunkban a szemléltetésre s ezzel kapcsolatosan a lokális memóriára helyezzük a fősulyt s mivel igy vesszük át a múlttól, nem akarunk vele sem nyelvtaniakban, sem olvasó könyvünkben, sem módszerünkben szakítani s ennek folytán nyitva hagyjuk a folytonos panaszok forrását, hogy t. i. nem tudunk kellő eredményt elérni az idegen nyelvek tanításában, holott e tantárgyak igen sok időt foglalnak le maguk
