Dunántúli Protestáns Lap, 1903 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1903-05-17 / 20. szám
327 DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP. 328 volt, hogy a tisztének 1 hétre terjedő ideje alatt minden iskolai tanulnivalók áléi teljesen fel volt mentve. A sáfár t. i. az egész tanuló-ifjuságnak szolgája, de egyúttal ellenőre is volt, mert a csengetéstől és éjjeli őrködéstől kezdve sok minden teendő tartozott reá, de ellenőre is volt, mert naplót vezetni tartozott, a hova az isk. törvények bárminemű megsértésének bejegyzése szintén tisztéhez tartozott. A sáfár dolga volt, hogy a reggeli és esti könyörgésekhez harangozzon, a templom ajtait kinyissa és istenitisztelet után becsukja, a meghaltakat kiharangozza, s a gyászoló családtól a temetés díját behajtsa. A diákságnak minden reggel télen 4 órakor, nyáron 5 órakor és este 6 órakor iskolai könyörgésre csengésen, téli időben az imádkozásra szolgáló úgynevezett auditoriumbon a mécsest meggyujtsa, s az élőének végeztével, az istentiszteletet velük elvégezze, s még a hiányzókat is feljegyezze, mert különben ő fizeti a bírságot, még pedig 12 dénárt. Napközben vigyázza meg az isk. törvények ellen előforduló vétségeket, s azokat naplójába híven feljegyezze, minden személyválogatás nélkül: ha pedig valemi verekedés van az ifjak közt keletkezőben, azt még mielőtt nagyobbá fejlődnék, az igazgatónak azonnal bejelentse, nehogy az orvosság az igazgató személyében későn jöjjön. Ha kitudódik, hogy szándékosan hívta későn az igazgatót és a fentirt páros viaskodás már akkorra meg is történt, mire az igazgató megérkezett, akkor a sáfár vonatott felelőségre. Vigyázott a sáfár arra is, hogy ki hiányzott a tanóráról, ki a temetésről, az ismétlésről, vagyis házi tanulásról, az iskolai disputációról, vagyis a nagyobb tanulók tudományos vitatkozásairól, mik rendszerint valamely hittani kérdésről szóltak, a gyakorlatirásról, mert ha ezek feljegyzését elmulasztotta, 3 dénár birságot fizetett. Akit pedig a sáfár a magyar nyelven való beszélgetésen kapott rajta, azt az igazgatónak feladta és azután annak a nyakába akasztották a büntetőtáblácskát, a ferulát, mint kölöncöt, arait az illető egy egész napon át viselni tartozott, ha csak olyan szerencsés nem volt, hogy még azon napon más is hasonló hibába esett és akkor azután azt díszítette a ferula. A latin nyelv ily kötelező használatát ne méltóztassanak hazafiatlanságnak tartani; a XVII-ik századról van itt szó, amikor minden tudományos dolog csak latin nyelven mehetett s ezért az isk. törv. igy szólt: „Mindenki latin nyelven beszéljen, mert csak igy lehet és igy szokás a római ékes beszédben gyakorlottságot nyerni“. Azonban nézzük tovább a sáfár teendőit. A sáfár kötelessége volt éjjelre az iskola kapuját bezárni és pedig nyáron 9, télen pedig 8 órakor, nyugvóra térnie azonban, ha csak egyetlen bennlakó is hiányzott, nem volt szabad, nehogy a későn érkező beeresztése végett sokáig dörömbölni legyen kénytelen, különben pedig a távollevők neveinek s hazajövetelük idejének pontos feljegyzése szintén a sáfár teendői közé tartozott. A mikor pedig valamelyik praeceptor ur, vagyis segédtanár nem került haza kellő időben, kapuzárás előtt, akkor a szegény sáfár vette a lámpát s a városba annak keresésére indult, hogy kellően haza kisérhesse. Szerdán és szombaton délután volt a nagyobb szabású söprés és heti takarítás és ekkor a tantermek, folyosók, az udvar kisöpretése a szolgadiákokkal, továbbá ünnepek előtt a templom kisöpretése szintén a sáfár teendőihez tartozott. Szinte végére mehetetlen az a sok teendő, ami a régi iskolai hetesnek teendőit képezte. Ma az osztálykönyvre vigyáz, krétát hegyesit, a szivacsot nedvesíti, a táblát letörli, s ha ő egyúttal a rendhetes is, akkor s a tiz perc alatt port csináló lótófutókat, s a tiz perc alatt hangosan beszélőket jelenti be, s még ezen teendők is minden héten új meg új tanuló vállaira nehezednek, a régi századok hetesei, a sáfárok, még a fűtésre is felvigyáztak, s lefekvéskor a kályhákbn levő tüzek kioltása egyik főgondjukat képezte. Azt hihetné a jámbor olvasó, hogy hát hiszen azért volt a szegény sáfárnak ily sokféle tisztje, hogy legyen hozzá esze is, melyiket mi kép mellőzheti el, azon egyhét alatt pedig, amig valaki a sáfári tisztet viselte, a tanórák látogatásától fel volt mentve, tehát közbe-közbe még a lábát is lógathatta. Nem igen tehette bizony azt, mert a sáfárra, hogy tisztét híven teljesiti-e, felügyelt az ellenőr, a contrascriba. Mig a többi tanulók vasárnap és a többi ünnepnapon a templomban voltak, a sáfár otthon maradt háztüzőrzőnek, az iskola kapuját, mivel egyedül volt otthon, magára zárta és senkit se ki, se be eresztenie, mig a templomi istentisztelet ideje tartott, nem volt szabad. Ez idő alatt téli időben a kályhák tüzére vigyázott fel. Éjjel pedig szegénynek csak akkor volt szabad elaludnia, ha az iskola növendékeinek mindegyike otthon volt, mert igy szólt a törvény : „Az igen nagy megítélésére válnék az iskolának, ha a kimararadott éjjel a kapun sokáig zörgetni volna kénytelen, s ezzel a város polgárságának kellemetlenséget okozna“. Lesni kellett tehát a kóborlónak, vagy esetleg rokonaihoz vacsorára hívottaknak hazatérését, s azután hazaértük idejét kellett pontosan feljegyezni, hogy másnap erről az igazgatónak lelkiismeretesen jelentést tehessen. Ekkor azután nyugodni térhetett az a jó tanuló, szegény, diák-ifjú, hogy másnap reggel a 3 órai csengetéssel munkáit újra kezdhesse, mígnem a hét napjainak lepergésével az ő tiszte is véget ért. És ezzel búcsút is moudunk ennek a mi régi régi barátunknak, akinek teendői bemutatása kapcsán megismerkedtünk a XVI. XVII. századi diákélet állapotával az együttlakás, az iskolában folyt bennlakás intézményével. Nem a sáfárság volt a legfőbb tisztség a régi diákok coetusában, vagyis együttes lakásában. Legfőbb diáktisztség már akkor is a szeniori tisztség volt, a ki úgy az iskola, mint az ifjúság javait tartozott őrizni. Mellette volt egy más fontos tisztség a contrascriba tisztsége, ki főképen a sáfárok hűséges munkájára vigyázott és ezt szintén az öregebb diákok közül választották. (Folyt, köv.)
