Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-03-23 / 12. szám
203 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 204 n Szt Lelket. Hitték, bogy ugyanaz az Isten, a ki teremtette az embereket, meg is váltotta őket a bűn hatalma alól és megszenteli, hogy elérjék az örök életet. Nem tudtak semmit se arról a tévelygésről, mely Istent szeretné a megváltás művétől és dicsőségétől megfosztani. A Szent Háromság eszméje már első időkben megvolt, csak jobban kidomborodott az idők jártával. Jézus ez első katonái mennyire megzavarják a mi időnk nézeteit ! Kelemen, Pál tanítványa a dicsőséget egyedül Istennek adván, mondá Rómában : „Egy Isten, egy Krisztus, a kegyelemnek egy lelke. (Clem. Rom. 1. Cor) Polykarp, János tanítványa a vesztőhelyen dicsőité „Az Atyát, a Fiút és a Szent lelket" (Eus. H. E. N. 15.) Justin Martyr, az első, a kiben a keresztyén hit és a görög bölcselet egyesült, egy megtért bölcsész s Antonius uralkodása alatt vérét ontá mesteréért, hirdeté „az Egységet a Háromságban,“ (Justin, Expositis fidei). Theophilus antiocbiai püspök, ugyanez időtájban még világosabban hirdeté s Szt Háromság tanát (Theodh. Aut. Autol. II : 23). Nem sokkal később Tertullián, a ki ügyvédből Jézus Krisztus nyájának egyszerű pásztora lön, hirdeté: „CsakJ egy Isten van, három személyben.“ (Una substantia in tribus cohaerentibus est.) A „Háromságát az egv Istenségnek, az Atyát, a Fiút és a Szt Lelket.“ (De pud. II. tért.) Egy más helyen igy szól: „Őrizzük meg a saeramentomot, mely az Egységet a Háromságban tünteti föl, megismervén hármat: az Atyát, a Fiút és a Szt Lelket egy lényegben, egy állapotban, egy hatalomban, mivel az Isten egy.“ (Tért. Adv. Praxeam). Ázsia párjairól elmenekült Irenaeus, mint Lyon püspöke Galliába hozta be a világosságot, mily erélylyel védé e tant „Az Isten megjelent testben.“ Krisztusban — mondá — egyesült Isten és ember. Ha az az ember nem győzte le az emberek ellenséget a gonoszt, akkor az nincs is legyőzve. Másrészről, ha az Isten nem vezet el minket az idvességre, nem is nyerhetjük azt el.“ (Iren. Adv. Haereses, III. c. 20.) A legmagasabb kort ért apostol halála után néhány év múlva már sok jeles tanító hirdette az Atya, Fu- és Szent Lélekről szóló tudományt, a melynek maga Krisztus örök emléket emelt egyetemes egyháza körén belől a keresztség intézményében. A legnagyobb tanítók hévvel védték az emberré lett Istenről való vigasztaló tudományt. S az idők múltával folyton szaporodott az Ur egyházában e mysteriumról bizonyságot tevők száma. Már az első időkben mélyen benyomódott a keresztyének meggyőződésébe a Fiú istenségének hittudata. Már a ledbölosebb pogányok egyike azt Írja császárjának (Plinius-Trajánnak): „Krisztusnak, mint Istennek hymnusokat énekelnek.“ Ha pedig az e korban élt keresztyéneknek az emberre vonatkozó hitét vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy •ők nem osztották a régi pogány és sok újkori tudós ama nézetét, mintha a bűn forrása tisztán az emberi szervezete volna, s igy az nincs ellentétben Isten szentségével. Hitnézetük e tárgyban az volt: az első ember engedetlenségével elszakadt az isteni akarattól, az emberi természet magára maradt. S igy az Istentől elszakadva a bűn hatalmába esett. Am tekintsünk vissza az apostoli korszakba és kérdezzük meg azokat, a kik környezői voltak az apostolok collegiumának. Barnabas, Pál kísérője és munkatársa igy szól : „Mielőtt hittünk Istenben szivünkben romlottság és bűn tanj^ázott; bálványozók voltunk, sziveinkben démonok lakoztak.“ (Barn. C. 10.) Justinius miután hiábakereste az emberiség történetének kulcsát a filozófiai rendszerekben végre megtalálta Ádám esetében. Az egyszerű és gyakorlati Irenaeus szerint az első ember „fogságba“ ésett és utódai mind foglyokká lettek. A mély Tertullián az emberi természet romlottságát „eredendő bűnnek“ (vitium originis) nevezi. „Az első embér — mondja ő — megrontotta a tőle származó emberi nemet és átkot hozott utódaira.“ (de Testiin. An.) Cyprian Karthágói püspöknek, az egyház eme világitó fáklyájának is hasonló nézete volt a bűn eredetéről. „Az új szülött gyermek nem vétkezett ugyan maga, de test szerint Adámtól való s születése által kiáradt rá halál ragálya.“ (Epist. LXIV. ad. id.) Ha az alexandriai iskolához férd ülünk annak filozófus theologusaitól is csak hasonló nyilatkozatokat haliunk. Origenes igy szól: „Adám letért a paradicsom egyenes útról és rálépett a halandó élet bűnös ösvényére. Ennek következtében utódai a világra jőve elfordulnak s miként ő haszontalanokká lesznek. Minden ember romlott már szüleiben. Egyedül Jézus jött e világra tisztán. Lehetetlen az emberre nézve, hogy élete kezdetén Istenre nézzen; szükségképen előbb a bűn hatalma alá kell jutnia.“ (Őrig. Comm. in Epist. ad Rom. lib. III.; Horn. XII. in Lev.; Contra Celsum. lib. III. 62.) Egyptom és Gallia, proconcularis Afrika és Asia tanítói és keresztyénéi mind elismerték, hogy az ember elesett és bűnös lény. És a bűntől megfertőzött lény miként békült ki Istennel ? Miként vélekedett az ős egyház azon eszközökről, melyekkel Isten megváltotta az embert ? Kérdezzük meg ismét az apostolok környezetét. S látni fogjuk, hogy már ők a később teljesen kifejlesztett kegyelem tanát hirdették. „Az Isten fia — mondja Barnabás — szenvedett, hogy szenvedése által nekünk életet szerezzen. Feláldozta lelkének vázáját (testét) mint bűneinkért való áldozatot." „Megtanulván bizni az Urnák nevében és elnyervén a bünöic bocsánatát, új emberekké lettünk, újjá téré intettünk,“ Hennas, talán ugyanaz, a kiről Pál is megemlékezik, igy szól: „Mielőtt valaki elnyerhetné az Isten fiának nevét, meg kell halnia ; de a midőn megkapta azt a pecsétet, kihozatik a halálból és átmegy az életre.“ (Hennas, past, lib. Ill,) „Az Isten törvénye — mondja Justinus — az embert kárhoztatja, mivel nem tudja azt teljesen betölteni. Krisztus megszabadított minket a kárhoztatástól, mert érettünk elhordozta azt.“ Nem ép igy beszélünk-e ma is ? (Dial, cum Tryph. C. 3ü.) (Folyt, köv.) Cs.