Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-05 / 1. szám

3 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 4 visszatért a Krisztus szelleméhez, hogy kimondotta: csak O benne van az üdvösség, csak O általa mehe­tünk az Atyához, mert O az Ur, élet és igazság. Az ültette át az evangéliomból a köztudatba az egyéni szabadság és felelősség elvét, hogy egyéni önálló­sággal, egyéni szabadsággal és felelősséggel minden egyes lélek, egyén, a maga erejéből diadalmasan meg­állhasson az élet viharai és kisértései között. A karácsonyi örömhír szerint nincs görög, zsidó, ur, szolga, származás, rang, hanem mindnyájan egyenlőek vagyunk a Jézus Krisztus által. Elmondhatjuk azért, hogy a mi karácsonyi örö­münk, ünneplésünk akkor lesz igazi, ha a Krisztusban szabad egyént,' szabad lelket akarjuk erősíteni, felru­házni mindazon fegyverekkel, melyekkel felövezve, jó­reménységgel megvívhatja mindenki az élet és a halál nehéz harcát. E végre azután el kell távolitani még a látszatát is annak, hogy a Krisztus egyházában taláni a pap is megtehet mindent, úgy hogy elég, ha csak ő imádkozik, látogatja Isten házát, teljesiti Isten iránt való köteles­ségeit ? A Krisztus egyházának áldozó papra nincsen szük­sége, hanem csak lelki vezérre, irányitóra, igehirdetőre, a kinek azért igen sokat is kell tanulnia, hogy azután alkalmas és alkalmatlan időben ne elrontója, hanem in­kább erősítője, építője legyen az Istenországának; han­goztatva mindenütt azt a krisztusi igazságot, hogy min­den egyes lélek magának áll vagy esik. Ennek íolytán nem is tehetjük mi a szószéket sem olyan szent helylyé, hogy oda csak a felszenteltek mehessenek ; mert mindenütt mindenki hirdetheti Krisz­tus igéjét, ha arra magában erőt és hivatást érez (csak a szószékben nem. Szerk.), de természetes, hogy legin­kább teheti ezt a lelkész, mint a ki specialiter erre ké­szült és ez a hivatása, teendője is. így azután a Krisztus evangéliumának hirdetője nem veheti magára a reverendát sem, mert ez egy sö­tét kornak reánk maradt ruhadarabja, mely mindenféle képzetet kelt, csak azt nem, hogy a reverenda viselője is csak olyan ember, mint a többi, mert nincs többé laikus és klerikus rend, osztály, hanem egyek, egyen­lőek vagyunk a Jézus Krisztusban mind. Miért is csinálnánk mi magunkból zsákkabátban maskarát vagy reverendával papi rendet, mikor Isten a külsőt nem nézi, hanem kedves neki minden, a mi tiszta és jó. Ne feledjük el soha, hogy a papi renddel, a papi jelvényekkel sok sötét emlék van összekötve, úgy hogy alig van a földön vallás, mely annyi vért ontott, annyi máglyát gyújtott volna, mint éppen a keresztyén val­lás, illetve ennek papjai és dogmatikusai. Azért nem helyes irányzat az sem, mely ismét a symbolumokat, a dogmákat akarja előtérbe tolni, hi­szen a symbolum, a dogma is az emberi képzelődés szüleménye s mindegyik azt hiszi, tanitja, hogy csak az ő Krisztusa az igazi, hogy ő az igazság és üdv egyedüli letéteményese. Innen lett és van, hogy a kiknek a Krisztusban* az ő igazságában, egynek kellene lennünk, Péterre, Pálra. Calvinra, Lutherre esküdve, megfeledkezünk sok­szor a Krisztusról és ezt tépjük, szaggatjuk darabokra. Azért úgy hiszem, fényesebben ragyog ránk a ka­rácsonyi csillag, ha a múló földi jelvények, dogmák helyett az evangéliomnak örök elveit, eszméit hirdet­jük s azoknak a diadaláért küzdünk ! A Krisztusban való egyenlőségből, egyességből következik az is, hogy nekünk magyar protestánsoknak teljes erővel kell küzdenünk az 1848. XX. törvény­cikk megvalósításáért. Mert micsoda egyenlőség, micsoda viszonosság az, hogy egyik helyen a püspök lova is arany zablát rág, a másik helyen meg a népnek milliója éhezik és ron­gyokba jár ? Micsoda egyenlőség, micsoda igazság az, hogy egy­ugyanazon népnek verejtékéből az egyik helyen ezrek, milliók kerülnek még az idegen istenek oltárára is, a másik helyen pedig még az egy igaz Istennek az oltá­rát is csak nagy fáradsággal és küzdelemmel lehet meg­építeni ? Azért nem kell itt sem engednünk, nem kell itt sem alkudoznunk semmit, mert a napkeleti böl­csekkel a tömjént, mirhát, aranyat hozó királyokkal együtt mennek tisztességet tenni a pásztorok is, hogy együtt, egyszerre részesüljenek abban az égi örömben, abban a testvériségben, egyenlőségben, a mit a Krisz­tus hozott Adám árváinak, maradékinak. Nagy jót teszünk vele, ha minden időben emlé­kezünk arra, hogy a Krisztusban való hit igazságának sem zsinatra, sem pápára, sem papi rendre, papi jelvé­nyekre a vagy szent helyekre szüksége nincsen, mert a karácsonyi evangéliom örömöt hirdet mindenféle nép­nek és nemzetségnek. A.-Tevel. Sekegély Béla, ev. ref. lelkész. A lelkész helyettesítése. — Hozzászólás. — Érdeklődéssel olvastam e becses lapok legközelebbi számaiban a föntirt thémáról szóló czikkeket, melyek a közel jövőben tartandó zsinat előtt az egyházi törvények revíziója szempontjából nagyon aktuálisak és szüksé­gesek. Nem lesz fölösleges — sőt — mivel a lelkész helyettesítése a szószéken főként a tanítók által tör­ténik — az audiatur et altera pars elvénei fogva — talán méltányos és kívánatos is, hogy e kérdésben a tanítók véleményét is meghallgassák. Úgy Varga D., mint Győri J. lelkész urak a papi tekintély csökkenését látják abban, ha a lelkészt a szószéken nem lelkészek helyettesítik. Igazuk lehet. De túllőnek a célon, mikor a tanítót — mint a lelkész helyettesét — egy kategóriába állítják a jogászokkal, orvos-növendékekkel, gymnázistáhkal stb. Hiszen a tanító az iskolában is a lelkészt helyettesíti, mikor a

Next

/
Oldalképek
Tartalom