Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-12-07 / 49. szám

857 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 858 folytonosan érkező újabb és újabb híreket szenvedő pályatársunk válságos állapotáról . . . Oh de a halálra — erre a kegyetlen ellenségre — közülünk senki sem gondolt! Hiszen a férfi kor delén, telve munkavágy­­gyal, tetterővel, a boldog családi élet közepette ki gon­dolna a halálra, az elmúlásra?! Hányszor látjuk, hányszor tapasztaljuk, hogy a gyenge fűszál, a zsenge hajtás ellenáll a pusztító ziva­tarnak ; hányszor látjuk és tapasztaljuk, hogy a gyen­gének látszó test. megküzd az ellene támadó nyava­lyákkal. ... És íme a gyászos vég itt mégis bekövet­kezett: Széky Aladár a dadi ev. ref. gyülekezetnek 10 övén át volt lelkipásztora, a felejthetetlen férj, a gon­dos jó apa, a szeretett kartárs nincs többé ! Nem menthette őt meg sem kedveseinek gondos­kodó áldozatkészsége, sem gyülekezetének aggódó szere tete, sem az emberi tudomány . . . meghalt, kiszenvedett! Oh pedig mennyire szeretett volna még élni csa­ládja boldogitására ! mennyire szeretett volna még — hogy saját szavaival éljek — gyülekezetének előbbre vi­telén hasznosan munkálódni ! . . . És most mindennek vége! gondviselő, gyámolitó nélkül hagyta nejét és egyetlen gyermekét, árván szeretett gyülekezetét, meg­tépve pályatársai diszes koszorúját! ! Ilyen sz. h. gy. ! a földi élet! Készítünk magunk­nak családi tűzhelyet, puha, meleg fészket, a melynek ölén mosolyogva nyiladoznak örömünknek, reményünk­nek, boldogságunknak virágai: . . , egy véletlen perc mindent megsemmisít, nem maradt körülöttünk más csak rom, csak pusztulás ! Választunk magunknak élet­pályát, olyat a mely felé ellenállhatatlan erővel vonz szivünknek minden érzése, lelkűnknek minden gondo­lata; munkálódunk azon az Isten által nekünk adott talentomok szerint kiven, lelkiismeretesen s midőn küz­delmeinknek, munkálkodásunknak boldogitó eredményeit látva, szivünk megtelik megelégedéssel és gyönyörűség­gel ... az Urnák egy intésére itt kell hagynunk mind­azt, a miben örömünket és boldogságunkat találtuk s fel kell cserélnünk a koporsóval, az örök nyugalom he­lyével, nem hagyva magunk után fényt, dicsőséget, nem hagyva szeretteinkre földi gazdagságot, csak gyászt, csak veszteséget és megmérhetetlen fájdalmat! Ez a sorsa sz. h. gy. a protestáns lelkésznek! Szüntelen való gond és aggodalom családja jövőjét il­letőleg ; szakadatlan munka, küzdelem és fáradság gyü­lekezetének előbbrevitelén. És a jutalom ? ! A jutalom a legtöbb esetben csak a nyugodt öntudat, csak csa­ládjának odaadó szeretete, gyülekezetének ragaszko­dása, pályatársainak tisztelete és hűséges fáradozásai­nak megismerése. Oh ! de ez a jutalom többet ér sz. h. gy. ! a föld minden kincsénél, a világ minden aranyánál. Ez volt a te sorsod is elköltözött pályatársunk ! ez földi jutalmad is ! Családod jövőjének megállapítása és szilárd alapra helyezése; az anyagi gondoktól s ama paizsos férfiútól, a szükségtől lehető megmentése volt egyik törekvésed ; a másik pedig a gondjaidra bizott gyülekezet szellemi és anyagi előhaladásának munká­­lása. Munkád, fáradozásod nem volt hiába való, mert nem cak szellemi előhaladását munkáltad e gyülekezet­nek intve, tanítva, példáddal mutatva az utat, mely az Isten országába vezet, hanem a teljesen megújított Istenháza belső felszerelésével, tornyával és harangjai­val, a szép rendben tartott egyéb egyházi épületek, mind ékesen szóló tanúbizonyságai 10 évi önzetlen, hű­séges sáfárkodásodnak. Nem éltél hát hiába ! Emléket állítottál magadnak e gyülekezetben, mely könnyező szemekkel, siró lélekkel áll gyászoló családod és pálya­társaiddal együtt gyászos koporsód felett. Gyászoló özvegye, árván maradt gyermeke a meg­boldogultnak ! az az általános gyász és fájdalom, mely e tisztelgő sereg minden egyes tagjának szivében ho­nol, enyhítse a veszteséget, mely titeket ért legköz­vetlenebbül. Az a tudat, hogy a bánat nem egyedül a tiétek, hanem részt kívánnak abból pályatársai és a dadi ref. szent gyülekezet is : csillapítsa keserüségteket. Gyógyító balzsamért pedig forduljatok az egek Urá­hoz erős hittel, élő reménységgel, hiszen egyedül ő az özvegyek gyámola és az árváknak édes atyja. Bízzatok ő benne, a ki elég hatalmas „még a keserűből is jót hozni ki földi gyermekeinek !“ Gyászoló testvérek ! Miképpen szóljak hozzátok, hogy a fájó sebeket bekötözhessem. Hiszen az a köte­lék, mely titeket egy befűzött s most szétszakadt, oly mély sebet ütött sziveteken, hogy szinte félek boly­gatni azt az elme száraz bölcsességével. Ámde ti is az Ur szolgái vagytok, kiknek meg kell nyugodni Isten meg­másíthatatlan végzésén ; nektek tudnotok kell, hogy az áldás és csapás, az öröm és a bánat egyformán Isten­től származnak ; tudnotok kell, hogy Isten bölcs célok nélkül semmit sem cselekszik és még a fájdalom és ke­serűség által is csak nevel, csak oktat minket ama sí­ron túli szebb életre. Nektek, mint az Ur szolgáinak tudnotok kell, hogy ez a föld csak ideiglenes tartózko­dási helyünk, igazi hazánk a mennyben vagyon. Hor­dozzátok hát nyugodtan férfias kitartással a reátok mért csapást, forgassátok fegyvereteknek a szent könyv­nek lapjait s bizonyára találni fogtok abban gyógy­szert sziveiteknek vérző sebeire ! Istennek népe dadi ref. szent gyülekezet! ki hű­ségedet, lelkipásztorodhoz való szeretetedet és ragasz­kodásodat azzal mutattad meg, hogy az elköltözött óhaját teljesítve, visszahoztad őt a messze távolból ide — a hol oly örömest munkálódott — hogy a meghűlt porok itt nyugodjanak közöttetek : őrizd szivedben el­költözött pásztorod emlékét! Szived jóságát, szerete­ted melegét ruházd rá a gyámolitó nélkül maradt csa­ládra s tedd elviselhetőbbé rájuk nézve a most elvisel­hetetlennek látszó csapást. Pályatársak, rokonok, végtisztességtevők! Szen­teljünk egy-egy könnyet az elköltözött emlékének I utolsó Isten hozzád-ot s kívánjunk csendes békés pihe­nést a megboldogultnak! Most pedig jertek imádkozzunk: CziKE PÁL.

Next

/
Oldalképek
Tartalom