Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-16 / 46. szám
Tizenharmadik évfolyam.46. szám. Pápa, 1902. november 16. Az egyház és iskola koréból. Ä dunántúli gy. ref. egyházkerület hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. »■———-------—-------* A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez Kis József felelő» szerkesztő ozímére küldendők. «---------------------------------------------------------------------------* *-----------------------------O Az előfizetési dijak (egész évre 8 kor., félévre 4= kor.), fürdetések, reclamatiök Faragó János tőmunkatáre ozimére küldendők. « 41 Báró Bánfiy Dezső megnyitó beszéde. Igen nevezetessé vált megnyitó beszédet mondott báró Bártffy Dezső az erdélyi egyházkerület közgyűlése alkalmával. Kolozsváron nyomban eseménynek nevezték azt a beszédet; a Budapesti Hírlap pedig „riadó“-nak. Én meg azt mondom rá, hogy elolvasása után föllélekzettünk. Miért nevezetes az a beszéd ? Talán egészen új irányt akar adni működésünknek? Talán eddig senki által észre nem vett olyan pontokra hívja fel figyelmünket, a miken az ultramontanok igen ostromolják a törvény által a haza minden polgára részére biztosított egyenlőséget és viszonosságot? Nem, egyikért se! A magyarprotestánsok — és legyünk méltányosak és isismerjük el azokkal a másvallásu testvériesen érző és gondolkozó honpolgárokkal, a kik nem akarnak különbséget tenni és nem is tesznek különbséget a honpolgárok közt csak azért, mert az egyik ennek, a másik annak a hitfelekezetnek tagja: jó ideje nehéz szívvel, aggodalommal látják azt a harcot, a mit a Krisztus által hirdetett testvéri egyenlőség fokozatos megvalósítása ellen a mind jobban fészkelődé ultramontanizmus inditott, fölbujtva a pápának 1886-ban ide küldött levele által. De ám eleddig a távolállók előtt mégis agy tűnhetett fel a dolog, mintha maguk a protestánsok vezetői nem éreznének együtt az aggságoskodókkal; vagy mintha szemet hunynának a sűrűn jelentkező vészes jelekre. Úgy hogy bizalmas körben gyakran kellett már hallani, hogy talán szerencse volna, ha egyházi életünk kimagasló vezetői nem foglalnának el egyszersmind vezető politikai állást. Innen volt, hogy a konvent is sok megtámadásban részesült az utóbbi években, mintha nem merné, vagy nem akarná bátor szóval megvédeni a már nagy nehezen megszerzett jogainkat, és kivívni, a miket még a törvényben, de a lelkiismeretben is biztosított «tökéletes egyenlőség és viszonosság» alapján nem csak kívánnunk, de követelnünk is lehet. Sokan voltunk, a kik aggódva szemléltük, hogy az egyházi tisztségek alsóbb lépcsőin álló egyházi és világi egyének szivében egyre terjed a bizalmatlanság vezető férfiaink iránt. Abban ugyan talán senki se kételkedett, hogy konventünk legjobb meggyőződését követve hajolt meg ottan-ottan a viszonyok előtt és igy halasztotta jobb időre a nagy többség által már megértnek látott ügyekben való bátor és erélyes lépést: mégis egyre nőtt az elégedetlenség. Ezt tagadni nem lehet. Bánffy Dezsőnek, az erdélyi egyházkerület és az egyetemes konvent világi elnökének beszéde eloszlatja a keletkező bizalmatlanságot. Ez lessz az első jó eredménye. Reméljük, hogy a második jó eredménye meg az lessz, hogy vezető férfiaink valamennyien bátorságot merítenek belőle a bátran és nyilván szólásra. És ez szükséges is, nem csak felekezeti, de hazafias szempontból is. Az élet tanító mestere : a történelem oly üdvös tanulságokat szolgáltat a lelki világban akár ravasz szándékkal támasztott, akár aluszékonyságból támadt megtévelyedések dolgában, hogy azokat a kellő időben nem értékesíteni, végzetes romlással járhat a haza belső békességére. Az ultramontanismus és jézsuitizmus terjedését összedugott kézzel, közönynyel nézni akkor, mikor látjuk a fészkében támadt siralmas helyzetet, egy igaz hazafinak se szabad; annál kevésbbé azoknak, a kiket a tanulságok hirdetésében a pápa — mint egyházfő — iránt való udvariassági tekintetek se kötnek, s a kik előítéletek által meg nem kötve, élesen látják a veszélyt. A Budapesti Hírlap méltatlanul vádolja Bánffyt azzal, hogy beszédét csak «a protestánsok harcra tüzelése céljából» mondotta. Hisz nincs annak a beszédnek talán egy olyan pontja se, a mit mi itt és ott, nem egyszer, de sokszor meg ne említettünk volna; tehát a miről
