Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1902-11-09 / 45. szám

791

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

792

praedicatörnak, hogy Graz kapuja előtt az akasztófa vár már reá. Mindennek ellenére még megvan a nemességnek a módja rá, hogy egyházi szükségleteit kielégítse. Ha gyermeket kell keresztelni , esketni , úrvacsorát venni, átmennek a határon, ez utóbbi célból évenként egyszer, hu8vót táján; a nemesség itjait protestáns helyekre küldi Wittenbergbe, Rostockba. Az üldözés most következő phasisában, ezt az utat is elzárják s midőn aztán a harminc éves háborúban a katholikus párt diadala tetőpontjára hág, bekövetkezik az utolsó csapás a protestáns nemesség kiutasítása (1628.) A kiutasító rendelet maga is dic8Órőleg emliti meg a nemességről, hogy az alattvalói hűség és a kipróbált patriotizmus fényes pajzsát mocsoktalanul és sértetlenül megőrizték. Rendithetleu hűségük jutalmául elengedték nekik a távozási adót az u. n. tizedik fillért. Magasrangu főurak hosszú sora vett most örök búcsút hazájától. Sötzinger István nevű emigráns, ki Nürnbergben talált menedékhelyet, hűen megőrizte neveiket s ezenkívül azt is feljegyezte, hol és mikor értek véget, akárhányan messze idegenben sorvadván el. Vannak ezek közt Ditrichsteinok, Falbeubauptok, Gallerek, Herbersteinok, Khevenhüllerek, Lambergek, Schärfenbergek, Tattenbachek, Windischgrützek stb. Egyikről feljegyzi Sötzinger, hogy a svéd király oldalán Tützennél esett el, másik mint svéd tiszt Nördlingenné! lelte halálát. így lettek előbb a belsőausztriai tartományok, majd Alsó és Felső-Ausztria is eretnek-mentesek, megkezdődvén — mint Huber Alfonz helyesen mondja — Ausztriának a német birodalomból való szellemi kiválása, amit aztán évszázadok múltán a politikai is követett. Még pár évtized és minden csendes lett. De sem a kibujdosott nemesek, sem a földönfutóvá lett polgárok és parasztok sorsa, bármily kemény is volt, nem hasonlítható azoknak az embereknek sorsához, kik a honi röghöz való ragaszkodásukat meggyőződésük feláldozása árán váltották meg s kik közül a legtöbben életük hátralevő részét kétségtelenül a legkínosabb lelkiismereti furdalások közt töltötték el. Külsőleg a katholikus egyházhoz tartoztak, lelkűkben azonban protestánsok maradtak. Nemcsak ők, utódaik is. A kormány miden kisérte, hogy ellenállásukat megtörje, minden eszköz, akár szelid, akár kemény : katonai beszállásolás, gazdasági elnyomás, kiutasítás, a gyónás kényszere azzal a kötelezettséggel, hogy a gyónó cédulákat a hivatalnokokhoz juttassák, a protestáns bibliák és énekeskönyvek elkobzása és katholikusokkal pótlása, a missios-praedicatiok — legtöbbször kapucinusok tartották — mindez semmit sem használt. Ezek a parasztok ott Felső-Stajerország és Karinthia hegyei között rendületlenül kitartottak hitük mellett. Ha írásaikat olvassuk, látjuk, hogy egészen úgy beszélnek, mint eleik. Az idők minden változása ellenére egyetlen vágyuk, hogy praedicatorokat kapjanak, kik az evangéliumot tisztán és emberi toldalék nélkül hirdessék. „Kérjük“, igy szólnak 1734-ben, „hadd tegyünk eleget lelkiismeretünknek. Nem akarunk nyugtalan lelkiismerettel szállni a sírba. Világi dolgokban nincs panaszunk : kötelesek vagyunk hű maradni a császárhoz a sírig. De mert nem tesszük azt, mit a papok mondanak, eretnekek és átkozott emberek nevén szidva szidalmaznak.“ Aki

tudja, hány missiot és bizottságot küldtek ki ezek ellen a „nyakas legények ellen“, hány biztos szerezte meg arany sarkantyúját a térítés terén szerzett érdemeivel, az méltán csodálkozhatik, hogy e szinte végtelen nyomás ellenére meggyőződésükben mindvégig megmaradtak. De azért akadt némely házban, némely községben vagy egy biblia, a mely az 1600 ik évbeli „Vulcan“-ból megmenekült, vagy egy épületes könyv, vagy akár egy tankönyv, a melyből a család őrizetlen pillanatokban okulást merített, melyben vigasztalást talált. így fen maradt az augsbargi hitvallás története Chyträus Dávid a hírneves theologus tollából. 0 ezt egykor — hogy megváltoztak azóta az idők ! — ,,a stájer tartománygyülés hithü rendéinek“ ajánlotta. Több mint száz esztendőn keresztül kikerülte e könyv, melynek díszes, finom nyomatú lapjait V. Károly, Szász Frigyes, Rotterdami Erasmus és Melanchton Fülöp képei ékesítik, a kutatók szemét és megmaradt egy kryptoprotestans család birtokában. Tulajdonosa előbb Mühlbacher Vince, majd 1697-től Dietmayr Vince volt. E drága, őseinkről fönnmaradt könyvben régi egyházi dalaink legszebbjei találhatók fel. Es ily szellemi táplálék több házban is volt. Persze a szimatolók végre is rájuk akadtak. Szinte hihetetlen, hogy mennyit koboztak el belőlük még a türelmi rendeletet közvetlenül megelőző időkben is. Kezeim közt van egy „hitújitási biztosnak“ Mária Terézia császárnőhöz intézett beadványa. Azt kéri, hogy „legfenségesebb szemével kegy teljesen nézzen reá.“ És vájjon mik valának érdemei? Mert tudnivaló, hogy kitüntetésért esedezett. Avval dicsekedhetett, hogy érdemekben dús munkásságának 23 esztendeje alatt folytonos nyomozással nem kevesebb, mint 40Ü0 „tévtanokat hirdető, szerfölött káros és veszedelmes könyvet kerített nagy fáradsággal meg a melyeket aztán részben tűzben pusztított el, részben üdvös felhasználás céljából az illetékes egyházi hatóságnak adott át.u Ezt a derék férfiút Sonnenberg előnévvel nemesítették. De elég is ebből. Éppen ideje volt, hogy II. József lépjen közbe és elképzelhetjük a szegény üldözöttek örömét, midőn 1781 okt. 13-án a türelmi rendelet megjelent.

A salzburgi érsekségben lényegesen másként folyt le az ellenreformatio. Itt később kezdődött el, ritkább, d* erősebb lökésekkel haladt előre, hogy aztán nagyobb feltűnést keltő véggel záruljon. A salzburgi protestantizmusnak Frimian érsek és utódai alatt lefolyt kiirtását nemrég egy eredeti forrásokra támaszkodó, kimerítő, jeles műben Arnold C. Fr. breslaui tanár irta meg. Ismét másként alakul a dolgok lefolyása Tirolban. Az összes tartományok közül talán ez volt az első, mely a Wittenbergából kiindult új irányhoz csatlakozott. Az új tan a parasztok kunyhóiban, a bányászok aknáiban, a polgári rend házaiban és a nemesség váraiban egyaránt követőkre talált. De ez irányt nemsokára egy másik nyomta el, mely Zürichben, Zwingli környezetében emelkedett jelentőségre, t. i. az újra-keresztelők iránya. Aki ma újra-keresztelőkről beszél, ha nem csupán egyszerűen újabb költeményekből ismeri őket, a münsteri véres rajongókra gondol. De ezek nem az igazi újra-keresztelők és engedtessék meg nekem e helyütt is, mint már fentebb is tettem, pár szót egyik idevágó munkám alapján' ismételnem. Manapság szó-