Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-09 / 45. szám
787 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. ■ 788 egyházi, a vallásos élet mindert rendelkezésre álló eszközzel fejlesztessék s fáradságot nem kiméivé fogok munkálkodni, hogy a vallásos élet ápolásához szükséges eszközök, iskola és templom, minél előbb előteremtessenek. Vezérlő elveim vázolásánál nem zárkózhatóm el azon fontos missiónak megemlítése elől sem, melyet egyházunk itt az ország szélén a magyar állameszme, és általában a magyarság érdekében teljesít. Mert mi, mint a magyarnak nevezett és méltán annak tartott vallás hívei, vagyunk hivatva itt nyngaton a nemzeti érzés ápolására, s édes zengésű nyelvünk törvényadta jogainak a védelmére és érvényesítésére. Fogjunk hát kezet ez eszmék megvalósítása érdekében és hasson át bennünket a vágy, méltó utódoknak mutatni magunkat egyházunk dicsőséges múltjához. Äz Isten engedje, hogy úgy legyen ! Dr Sajtos, főgondnok. Október 31. „Hol a veszély legnagyobb, ott van mindig az isteni segély is legközelebb.“ E magasztos keresztyén elv alig igazolta valaha oly nagy mértékben örök igazságét, mint épen a reformáció történetében. A veszély, mely a keresztyén egyházat már-már végromlással fenyegette a XVI. század elején tetőpontra emelkedett. Sok visszaélés s a keresztyén vallás lényegével ellentétes nézetek, szokások csúsztak be az egyház szervezetébe. Minden volt az, csak a Krisztus egyháza nem többé ! Az anyaszentegyház feje már nem a Krisztus, hanem annak földi helytartója a pápa, ki mindenható ur égen és a földön. Főjellemvonása az uralom és birásvágy. Az egyes, az egyén semmi, a fő, a minden, a egyház s illetve annak személyesitője, a pápa. Kezében összpontosul a tanitói, törvényhozói és a kormányzói hatalom. Föltétlen engedelmességet követel az egyház tanaival érintkező minden kérdésben. Szabad vizsgálódásról szó sem lehet a tudomány, főleg a filozófia és történet terén. „A tudós előtt, ha nem akarta kockáztatni állását, nyugalmát, nem az volt a fő : mit beszél az ész, mi az igazság, hanem arra kellett mindenek előtt figyelni, mit mondanak az egyház tanai, a pápai decretumok?“ Az egyház intézményeit, a pápák rendeletéit bírálni veszedelmes, mert az erre vállalkozó igen könnyen az eretnekség gyanújába esett, a mi pedig kérlelhetetlen üldözést vont maga után. Az ember lelkének, eszének, értelmének szárnyaitól ekkópen megfosztva, bénán hevert a tudatlanság szürke ködében. Az evangéliom, a szentirás, az Isten igéje ott hever porlepetten, félredobva, véka alá rejtve. Talán a drágaság, a nehezen hozzájuthatás zárja el a nagy közönséget a bibliától, az örök élet forrásától ? Oh nem. Hanem igenis az egyház vezetőitől hangoztatott azon elfogult, téves nézet, hogy e könyv veszedelmes. Hátha másként értenék, másként magyaráznák ? ! Ott az egyházi tudósok munkái s a pápai decretumok, ezek tanítják meg az embert arra, hogy jó keresztyénhez illően folytathassa életét. A pápák, mig egyrészről mereven ragaszkodnak a nép hite felett való uralomhoz s e téren a magukétól eltérő nézetet nem tűrnek : addig másrészről, mintha az egyházban már mindent megtettek volna, s nem találnának munkateret, mind jobban csak világi célok megvalósításában keresik a dicsőséget. A püspökök nem gondolnak szent hivatásukkal: a hivek lelki gondozásával, nem legeltetik a gondjaikra bízott nyájat. Az alsóbb rangú papság is mind jobban megfeledkezik a vallás magasztos céljáról, egészen elvilágiasodik. A zárdák elvesztik régi jelentőségüket s falaik közül mindinkább elköltözik a tudományos szellem s csak a tétlenek és kényelemszeretők meuhelyei lesznek. Katholikus irók is beismerik, hogy ha tovább terjed amaz elvilágiasult szellem, mely a XV. század végén és a XVI. század elején Rómában kifejlődött, mely az evangéliomot mesének nyilvánitá, az élet egyedüli célját az élvezetben látta, gondolkozásban, beszédben a régi pogány irók szolgai utánzására törekedett: a keresztyénség visszaesik a pogányságba. Az első keresztyének istenitiszteletét oly mélyen átható, a szivet és lelket éghez emelő vallásos ihlettség már egészen eltűnt. Xem „lélekben és igazságban,“ hanem külső, gépies és léleknélküli szertartásokban imádták az Istent. A papok, szerzetesek a vallás tárgyaiból gúnyt űztek s kacagtak a balga, tudatlan nép fölött, mely ezekhez még tisztelettel ragaszkodott. A keresztyénség egyik legnagyobb örömünnepét, a busvétot úgy ülték meg, hogy a prédikáló pap minden erejét és tehetségét összeszedte, hogy a hallgató közönséget minél jobban megnevettesse. Oecolampadius beszéli, hogy egyik lelkész a kakukkot, a másik a pulykát, ismét másik a ludat utánozta. Akadt olyan lelkész is, a ki szent Pétert úgy mutatta be a templomi hallgató közönségnek, mint a ki egy fogadóban a kért bort megitta, de annak árát megfizetni nem tudván, a vendégfogadóst szépségesen rászedte. E gyalázatos visszaélések folytán a szószék színpaddá, a lelkészek pedig valóságos komédiásokká lettek. Minél jobban elvilágiasult az egyház, annál nagyobb lett a sirontuli büntetések elengedésével űzött visszaélés is. Azon kérdésre, mikép rendelkezhetik halandó ember mások sorsával túl a halálon, a siron ? ez volt a válasz: „Krisztus és a szentek érdemének fölöslegében kimerithetlen kincstárt örökölt az egyház s ebből a pápa tetszése szerint osztogathat mindenkinek.“ A papok nem azt hirdették már, hogy megigazul az ember a Krisztusban való hit által Isten kegyelméből, hanem emberi kéz gyarló müveit, szenteknek állítólagos ereklyéit bocsátották áruba a tudatlan, félrevezetett tömegnek s ezek és bűnbocsátó cédulák
