Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-11-02 / 44. szám
759 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 760 A pápisták ez évi nagy gyűlése. Apró megjegyzések. Megtairtatoft hát a szokott módon, síppal, dobbal öas?etoborzotű pápista nagy gvülés. És sokan vettek részt benne és nagy beszé leket mondtak és nagy körmenetet mentek ! És hogy kéjelegtek az öndicséretben ; hányszor elmondták, hogy im már felébredtek, nem alusznak, hanem munkához láttak. Es úgy van ; bizony munkához láttak, jobb ügyhöz méltó buzgósággal. Igen, mert nem arról van szó, hogy hogyan lehetne a társadalom, a nép erkölcsét fönn és lenn megorvosolni; nem is arról, hogyan lehetne a közönyös, vagy éppen hitetlen népet Istenhez vezérelni; hanem mindig és mindig csak arról, hogy miként lehetne a papismust megerősíteni s föl tétlen uralmát ismét visszaidézni az egész országra. Isten látja lelkünkat, örömmel köszöntünk minden törekvést, mely a magyar népnek, tartozzék bármely felekezethez is, szellemi, erkölcsi és anyagi előhaladását célozza, de a papismus elhaladásától — jól ismerve a régi nyomokat, mik börtönbe, gályákra, máglyákra vezetnek, vagy legalább is hivatalvesztésre és megvetíetésre a nem enged el mesk ed őket illetőleg — a papismus elhaladásától, térfogla'ásától mi is csak úgy félünk, mint az olaszok és a franciák. Őszintén sajnáljuk az emberiséget, közelebbről magyar véreinket azért a sok keserűségért, gyötrelemért, talán vérért, a mit a papismus erősödése, talán hatalomra jutása rázúdit. Mert rázúditja kérlelhetetlenül. A nagy gyűlést az opera énekkara nyitotta meg. Valyon volt-e közöttük sokat gúnyolt zsidó-protestáns is ? . . . Elénekelt két bymnust, t. i. a pápai hymnust is! . . . Valyon a Magyar Protestáns Irodalmi Társulat közgyűlésére kirendelnék-e az Opera énekkarát ? Megkellene egyszer próbálni! Ifjú Zichy János gr. megnyitó beszédében igy lelkesített : „Oak nem kell félui a sötétség és korlátoltság, a retrogradság és ultramontanismus vádjából, kik a kath. hiterkölcsöt, kath. egyházat, kath. társadalmat gyűlölik azért, mert a katholicismus a szó legnemesebb értelmében a munkát, a fáradságot, az önmegtagadást, az erkölcsöt, a kötelességet jelenti ; gyűlölik, mert benne örökké élő szemrehányást látnak azok, kik az élet gyönyöreinek serlegét jenékig ürítve az önzésben és saját „én“-jüknek kultuszában, saját földi létük elmúlásával együtt látják leáldozni életcéljukat is. (Itt nem tudom, hogy a pápista kanonoitok, püspökök és érsekekre gondolt-e, vagy se ; de hogy a szegény protestáns lelkészekre, esperesekre és püspökökre nem, azt bizonyosra veszem !) Büszke önérzettel emlegetve a római kath. körök gombamódra szaporodását, e körök „Szövetségiét „nagy aranyláncának nevezte. „A nemzet ezeréves támaszai — egyesüljenek e munkára.“ Hát mi ugyan hány éves támaszai vagyunk e nemzetnek? Mindig úgy beszélnek, mintha a mi őseink nem lettek volna ott a honalapitásnál! Pedig bizony ott voltak ; vallástekintetébeu meg inkább ott voltak, mint az övék. Mert az István király által elterjesztett keresztyén vallás még nem ismerte se a papi nőtlenséget, se az átlényegülésnek, se a pápa csalhatatlanságának dogmáját, hogy mást ne emlitsünk. Mihályü Ákos cistercita theol. tanár ily szavakkal munkálta az ország egyvérü lakóinak testvéri békéjét : „Titkos szerződésük van. mely szerint mindent pártolnak, fölemelnek, a mi nem katholikus és mindent visszaszorítanak, mellőznek, a mi igazán katholikus, és igy történt, hogy a mint a nyilvános élet bárme'y vonatkozásában, az irodalom, -tudomány, vagy társadalmi működés bármely terén, vagy pláne a törvényhatósági vagy törvényhozó testületekben csak moccanni is mert valaki, hogy katholikus érzületének, hitének, meggyőződésének érvényt szerezzen, hát megmozdult ellene a szellemi világ minden kartellje, ringje, trösztje, hogy elnémítsa, kompromittálja, a küzdőtérről leszorítsa, összezúzza és megsemmi-itse" . . . Milyen szerencséje annak a tanár urnák, hogy nem kivánták tőle állításainak bizonyítását is! . . . Azt azonban szeretem benne, hogy a lelkiismeret szabadságának megvédését is felvette programmjába; csak aztán úgy ne értelmezze, hogy mások, igy mi is csak a r. kath. vallás sérelme nélkül élhetünk e szabadsággal! Br. Hornig veszprémi püspök tartalmilag ugyanolyan beszédet olvasott fel, ugyanazon érveket használva, mint két elődje. A sajtó, irodalom és művészeti szakosztály is működött. Elhatározta, hogy „figyelemmel kell kisérni mindazokat a munkákat, melyeket az országban részint a kormány, részint különböző egyesületek által felállított népkönyvtárak részére adnak vagy ajánlanak, hogy a menynyiben a kath. vallás elleni támadást foglalnak magukban, arra a népet figyelmeztesse.“ Azt hiszszük, hogy a közel jövőben ily irányban sok dolga lessz a „Szövetséginek. Az ő nagy actiójuk okvetlenül meghozza a reactiót 1 . . . Kívánatosnak tartja e szakosztály, hogy „egy igazi keresztény alapon álló eszthetikai mű adassék ki." A „katholikus nevelés“ szakosztálya, kimondta, hogy „törhetetlenül ragaszkodik a katholikus tanítóképzés és képesítés jogához" . . . Ujházy László állami főgymn, tanár „A történelem tanításáról“ értekezve, azt mondta, hogy „csak az olyan történelem felel meg hivatásának, mely az igazságot hirdeti. Emberi szenvedélyeket a történelemnek tolmácsolnia nem szabad. Az ilyen történelem métely, mert hamis a tanítása, Ítéletei torzítottak.“ Ez mind igaz és helyes ! De ám most jő az alkalmazás s ez már nem áll, éppen nem áll. „A modern történetírás a katholikus egyház alapjainak döntögetésétől sem irtózik. A katholikus egyháznak nincs mit leplezni. A katholikus tanárnak tehát soha se kell elhallgatnia még gyarló egyházi ember botlásait se. Katholikus és igaz történelem egy!“ Ugyan hogy vakmerőén neki rugaszkodott! Ilyen állami főgymn. tanártól már aztán lehet „felekezeti gyűlölettől“ ment, tárgyilagos eföadást várni. Előadását a telivér pápisták hosszas tapssal és éljenzéssel honorálták. Prónai Antal kegyesrendi tanár „A tankönyvek szelleméről“ értekezett. Panaszolja, hogy „igen sok felekezetnélküü tankönyvünk van, még jó, ha nem bántanak bennünket. Némely tankönyv feltűnően kedvez a protestántismusnak. Csak a reformáció dicséretét zengik a megromlott katholicismus rovására. Vojnics Döme a szerzetesekről értekezett, a kikre 44*
