Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-08-24 / 34. szám
Tizenharmadik évfolyam. 34. szám Pápa, 1902. augusztus 24. .A. lap szellemi részét illető közlemények a ezerkesztőeégliez Kis József felelős szerkesztő ősimére lruldenclők. A dunántúli ey. ref. egyházkerület hivatalos közlönye KLegjelenik minden vasárnap.-A_z előfizetési clijali (egész évre 8 kor., félévre 4 kor.), fürdetések, reolamatiék Faragó János fómvinkatárs czimére küldendők. A papi egyenruha Régebben is sok szó esett köztünk a mi egyenruhánkról, most pedig egészen napi kérdéssé lett s nem fogyunk ki belőle mindaddig, a míg a zsinat bölcsen meg nem oldja. Ez a tényállás kétségtelenül igazolja, hogy az 1881-iki zsinat e részben valósággal tökéletlen alkotást végzett s hogy a közelebbi se ütötte helyre a hibát. Mindenki tudja, hogy a kérdés szerencsés megoldására segítségünkre jött Nemes Mihály történeti festőművész, a „Magyar viseletek története“ c. munkának szerzője. En igen megörültem, a mikor az „Ébredés“ politikai hetilap f. évi julius 13. számában az általa tervezett egyenruha formákat megláttam. Hamarosan megmondom, hogy az 1. és a 3, számú nyerte meg tetszésemet. Igen meggyngtat e formáknak hozzánk illő és Ízléses volta tekintetében az, hogy egy olyan képzett szakértő, a kinek Ízlését, felfogását éppen e téren végzett tanulmányai finomították, találja megfelelőnek, tisztes állásunkhoz, és magyar nemzeti jellegünkhöz illőnek ama díszruhákat. Csodálkozom, hogy csak egy hang is elhangozhatott körünkből a mellett, hogy nekünk nincs szükségünk forma-ruhára ; hogy elégséges a tisztes palást! Hát h iszen ekkor meg a palást az egyenruha. He hát hogyan illik ez a különböző formája, hosszabb-rövidebb szalon és magyar kabátokhoz?! Az anyagukról nem is szólok 1 De hiszen — hála Isten — a nagy többség túl is van már ezen a hanyag felfogáson, általánosságban mind kívánjuk a díszes egyformája papi öltönyt. Nemes Mihály ur tervvázlatai közül a 2. számút, először is azért nem fogadnám el, mert az egyenesen útját vágja a teljes egyenlőségnek. A kiknek (Erdélyből) tetszik is, mindjárt oda teszik, megengedhetőnek tartják, hogy az öregek viselhetnének magyar nadrág és csizma helyett német nadrágot és cipőt. Nos, egyházi ünnepélyeknél vagy tisztelgéseknél az öreg ősz püspök, esperes és az öreg lelkész topánban és német nadrágban jelennék meg, a vezetése alatt levő fiatalabbak pedig magyar nadrág és csizmában ! Hát egyenruha volna ez ? De minek is erőszakQlni olyan ruhát, a mit az öregek egészen természetesen, szükségből mellőznének, mások meg kényelemből ?! Arra ugyanis gondolni se tudok, hogy a mit e részben az öreg püspököknek, espereseknek és annyi öreg lel kész társunknak megengednénk, azt másnak fegyelmi büntetés alkalmazásával kérlelhétlenül eltiltanánk. Aztán azoknak is nagyon igazuk van, a kik — ha már egyszer általában kiment a magyar ruha a divatból — nem csak fölöslegesnek tartják, hogy mi erőltessük annak viselését, de lealázónak is tartják annyiban, mert a magyar ruha ma már — helyesen-e vagy helytelenül, azt én nem vitatom — a különböző hivatalszolgák, városi rendőrök és kocsisok egyenruhájává lett. Es e tényen mi egy mákszemnyit se változtatnánk, ha a 2. számú terv elfogadásával dolmányban és csizmában mennénk a templomba, vagy abban kísérnénk ki halottainkat a temetőbe. Ez okok alapján a második számú tervet éppen nem fogadnám el. Az 1. és 3. számuak közül nekem az 1. számú tetszik jobban, de a 3, számút is ízlésesnek, szépnek, papi ruhának valónak tartom. Az 1. számun igen tetszik a „méltóságos redőkben leomló tóga, bekerített sujtás gombdiszszel a mellen (régi ref. tóga) könnyű fekete női posztóból“ és a palást, mely a vállat egész szélességében elfedi s könnyedén lóg le; galléra szép bársony gallér. Egyenruhára bizony szükségünk van. De aztán legyen az valóban egyenruha : öreg és fiatal egyiránt viselhesse és tartozzék is viselni. Ily alapon én csak az I. és 3. számút ajánlom elfogadásra. Azt az ellenvetést, hogy ezek a római kath. papok ruhájára emlékeztetnek, semmi sulylyal bírónak se tartom. Ily módon sok mindent ki kellene küszöbölnünk, a mit pedig nem nélkülözhetünk. Kis József. 34
