Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-06-08 / 23. szám
403 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 404 ben már kissé határozottabb ígéreteket tesz, melyeket helyesel a függ. párt is, — és valószínű el is fogadta volna, ha a minister Thaly Kálmán közbeszólására „záros határidőt“ tűz ki Ígéretei beváltására. E beszédében ismételten és nyiltan kijelenti, hogy „az állam fokozatosan végrehajtja az 1848. évi XX. t.-c. szellemét,“ hogy az egyház hívei megterheltetésének kérdéseivel komolyan foglalkozni fog és megtoldja ezeket azzal a kijelentéssel, hogy „nem zárkózik el a kormány annak komoly megfontolásától sem, hogy a budgetbe évenként felvétetni szokott dotatiót nem volna-e helyesebb, célszerűbb esetleg egy törvénynyel fixirozni.“ Ezt mondotta a minister ur, mennyivel magyarosabb lett volna azt mondania, hogy a kormány névé. ben ezennel kijelenti, hogy az évenkénti dotatiót törvénynyel eyy összegben adja ki. Ez megnyugtatta volna a függ. pártot is, de igy bizonyosat nem láttak. Várták a minister ur harmadik felszólalását. Ez megtörtént, azonban abban a minister ur újat nem mondott. A vita folyamán elhangzott beszédekre válaszolt Veress József zárszavában, ki terjeszkedett mindazokra a kifogásokra, melyeket a javak ellen bármi tekintetben emeltek. Beszéde végén kijelentette, hogy miután a pártot a kormánynyilatkozatok ki nem elégítik, a javaslatot vissza nem vonják, hanem névszerinti szavazást kérnek, a mely elrendeltetvén, a többség a függetlenségi párt határozati javaslatát nem jogadta el. * * * Ekként folyt le és ért véget az országgyűlésben 1848. XX. t.-c. végrehajtása tárgyában megindult mozgalom. Kétségtelen, hogy a vallás- és közoktatásügy1 tárca költségvetésének legkiemelkedőbb részét képezte’ a mely minden vonalon felköltötte a figyelmet és megérlelte a közgondolkozást az irányban, hogy a prot. egyházak nagyobb mérvű segélyezése elkerülhetetlen az egyháztagokra súlyosodé aránytalanul nagy teher miatt, mert ennek elmulasztása nam csak egyházi, hanem nemzeti és állami szempontból is előre nem látható veszélyeket idézhet elő. De hogy ez a nem várt állapot be ne következzék, arra nézve nagyon is szükséges volt a függ. párt javaslatában és óhajtásában a záros határidő. Most még együtt vannak az egyház hivei, most még lehet segíteni, de ha •-- ne adja Isten — „szét hull, mint oldott kéve,u — akkor hiába való az orvosság, mert a szétszórt tagokat összeszedni többé aligha lehet, mert későn jött a segítség : „bis dat, qui cito dat.“ Hogy a lelkesedés és a tárgy iránti rokonszenv nagyobb mérveket nem öltött, annak okát a vitába bele vont két nagyon fontos kérdésben is kereshetjük. Ezek a secularisatió kérdése az egyik részéről. A secularisatiotól félnek a katholikusok, az autonómia csorbításától a protestánsok. így aztán ez a két kérdés^ mint vörös fonál húzódik végig az egész tárgyaláson és megköti a szabad vélemény nyilvánítását, elfojtja a szívben támadó érzelmeknek a gondolkodás műhelyében eszmékké képződését és felszinrehozását. Nagyon természetes, hogy a mi meglevő jogainkat magunknak kell megvédenünk, mert elmúlt az az idő, a mikor r. kath. atyánkfiái velünk együtt küzdöttek a mi autonómiánkra sérelmes pátens ellen; most pedig küzdenek a saját autonómiájukért. De ha a két küzdelem célzatát, indító okát megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy mig a protestánsok küzdelme a jogért, a szabadságért, tehát szellemi javakért folyt, mert szegénységünkben is többre becsültük függetlenségünket, önkormányzatunkat, mintsem magunkra vettük volna az éhező Ézsau bűnét; addig r. kath. atyánkfiainak autonomikus küzdelme nem egyéb, mint az, hogy a használatukban levő nemzeti javakat tulajdonjoggal is maguknak megszerezhessék, tehát csak az a céljuk, hogy jó eleve biztosítsák maguk számára egy jöhető secularisationalis mozgalom esetére, hogy akkor megmozdíthatatlan legyen. Es azok a világiak a kik a protestánsokéhoz hasonló autonómiát remélnek és arról álmodoznak, a legnagyobb tévedésben leledzenek, mert az soha meg nem lesz, mig a r. kath. egyház egyház lesz és pedig nem az állam von eléje korlátot, hanem az egyház és az azt képviselő helyettesitő püspöki kar. Hiszen dogmájuk zárja ki a laikusokat az egyház igazgatásából s mint passiv tagokat néma szemlélőkké és hallgatókká teszi. így állván a dolog, nem egészen helyes, hogy épen a mi prot. hiveink emlegetik annyira az anyagi segély igénybevétele, illetve az 1848. évi XX. t-c. végrehajtása mellett az autonómia sérelmét. Hisz ha a kormány ennek a törvénynek szellemében jár el, akkor autonómiánkhoz hozzá sem nyúlhat, mert ott áll a törvényben a tilalomfa: „a hitfelekezetek meghallgatásával.“ Ha az nem az autonómia sérthetetlensegét jelentené, nem volna neki semmi értelme, mert tudnunk kell, hogy a protestánsok akkor semmi árért el nem adtak volna abból egy jottát sem. Azért ne tárjuk fel előre hol van a mi Achilles-sarkunk és ne adjuk fel addig a várat, mig tőlünk senki sem kéri. Mindig vereséget szenvedett az a hadsereg, mely elárulta a maga gyengéit és maga között a félelmet terjesztette. Most is küzdjünk jogainkért, de úgy, hogy a látszata se férjen ahhoz, mintha hajlandók volnának a már meglevőkből cserébe adni valamit, mert a prot. egyház autonómiája nem a cigány lova, hanem véren szerzett szent örökség, a melyet a mint vett a jelenkor gyermeke, ősei iránti hálából és kegyeletből - ha méltatlan utód nem akar lenni — ózonképpen kell áthagyni a jövő nemzedékre. Hogy pedig az 1848. évi XX. t.-c. szellemének végrehajtásából lesz-e valami és mikor ? . . . Erre a kérdésre a minister ur keveset mondó Ígéretében megtaláltuk — ha nem is a teljes — de a részben megnyugtató választ, a „komolyanu szó nyomatékos hangsúlyozása egy ministernél, kivált Wlassicsnál egyelőre elég biztosíték. Csak aztán nemes és komoly szándékától el ne térítse egy közbejött és most éppen nem várt körülmény I Berhida. Vargha Kálmán, ev. ref. lelkész. 23*