Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-05-04 / 18. szám
315 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 316 A mit a Jelenések könyve magáról mond a 22. r. 18, 19. v.-ben, teljes joggal alkalmazhatjuk az egész szén ti rásra : „valaki ezekhez hozzá tészen, e könyvben megiratott csapásokat veti Isten arra ; és ha valaki elveend e könyv prófétálásának beszédiből, az Isten annak részét eltörli az életnek könyvéből.“ Maradjunk hát csak a szentirás mellett. „E szentirásban a Krisztusnak közönséges anyaszentegyháza teljesen kifejtve találja mind azt, mi az Istennek tetsző élet helyes rendezésére tartozik. (Helv. hitv.) Belőle árad ránk a Szentlélek fuvalma, az igazságnak, a fiuságnak lelke és ez tészen bizonyságot a mi lelkűnkkel együtt, hogy mi Istennek fijai vagyunk (Róm. 8, 16.) Az irás nélkül is elvezéreltethetünk Krisztushoz, de a Krisztus nehezen ábrázoltatik meg mibennünk, (Gál. 4. 19) és teljes férfiakká, a megöröködött Krisztus állapotának mértéke szerint (Eph. 4, 13.) csak úgy leszünk, ha a szentirásból szüntelenül taníttatunk az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által. (2. Tim. 3. 15.) Következőkép a szentirás az Isten országának törvényhozása, az egyház magna chartája, vademecum az üdvösségre. Egy tekintélyes egyptomi város könyvtárában, az ősidőkben ez a felírás állott „lelkek gyógykamrája.“ A büszke Ptolomeusoknál azonban épen az az orvosság hiányzott, a mire leginkább szükségünk van : a keserű lelki kínok ellen való orvosság. Ezt egyedül a bibliában találjuk meg. Tanácsot és vigaszt, felüdülést és megerősödést, enyhületet és üdvöt, élő lelket és éltető erőt; igazságot, mely sohasem évül el; gazdagságot, mely sohasem vész el; örömöt, mely sohasem telikel; békességet, mely magasabb minden értelemnél; bizonyos bizodalmát és boldogító reménységet. Ezeket ajándékozza Isten azoknak, kik szeretik és tisztelik az ő beszédét. Az ő igéje kapcsol minket Krisztushoz és egymáshoz. Az igének szeretető a keresztyének összekötő kapcsa; az igaz és valódi keresztyénségnek legelső, általános ismertető jele. Ebből származik egész természetszerűen a második ismertető jel : a hallgatásra való hajlandóság és képesség. Ez tulajdonképen magától értetődnék. De Jézus ismeri az emberi szivet és a szívnek csalárdságait. Tudja, hogy a legegyszerűbb igazságok is nehezen férhetnek hozzá. Ezért hangsúlyozza a hallgatást s ezt különösen figyelembe kell vennünk ; mert hiányos a hallgatás, de még ritkább a helyes hallgatás. Lássunk csak amott egy nagy gyülekezetét, mint hallgatja az igét. Ünnepélyes, néma csend van. A buzgóság és áhitat jele lehet. Hiszen mindenki a hallott igét forgatja elméjében . , . Dehogy. Nézzük csak közelebbről. Nincs itt buzgóság, nincs itt áhitat; a gyülekezet alszik. Az igét tekintve, renyhe tétlenségbe merült. Hallotta az örvendetes üzenetet, hogy ezt a hozzánk, hozzád és hozzám intézett evangeliomot mindenkinek be kell fogadni, de nem hiszi. Nem hallgatják hallgató fülekkel. Majd egy egészen más képre akadunk. Minő élénkség, zaj, szinte siketitő lárma. Miért ? Mert nem tudnak megegyezni egy szó értelmén. Nemde legokosabb volna tovább hallgatni, mélyebbre hatolni. É helyett azonban civakodnak, versenygenek. Mindegyik azt kívánja, hogy reá, egyedül csak ő reá hallgassanak és esküdjenek. Még egy harmadik kép. Itt nem alusznak, nem is zajongnak. Előkelőén, komolyan, kimérten és méltóságteljesen ülnek. Az ige képezi beszélgetésük tárgyát. Meghallgatják, de megszabják értelmét. Nem azért hallgatják, hogy tanuljanak belőle, hanem, hogy bizonyítgassák. Nem hogy az igének alárendelnék, sőt fölszabadítják magukat alóla. Az ige itt nem „lélek és élet “ hanem „betű ,“ „zengő érc és pengő cimbalom.“ (1. Kor. 13, 1.) Az ilyen hallgatók tarthatják magukat jó katbolikusoknak, lutheránusoknak, reformátusoknak stb. Jézussal is állhatnak összeköttetésben, de az Ur atyjafiaiul nem ismerhetjük el őket. Legjobb esetben is névrokonok, mostoha testvérek vagy lefelé menő oldalági rokonok ; mert Jézus tanítványai — anyja és atyjafiai — hallgatják az igét és pedig, a mint illik hozzájuk ; nyílt füllel, üdvösség után sovárgó szívvel, józan értelemmel, elfogadásra kész lélekkel. Hogy taníttassanak, megvilágosittassanak, előbbre vitessenek az ő Uruknak, a Jézus Krisztusnak kegyelmében, az Istennek szerelmében és a Szentiéleknek közöltetésében. (2. Kor. 13, 13.) Hogy betöltessenek az Isten akaratának értelmével, minden bölcseséggel és lelki értelemmel. (Kol. 1. 9.) Es mert mindenki hivatva van arra, hogy az Istent atyjának ismerje és szeresse ; mert az irás, mint a pápa találóan megjegyzi, — „levél, melyet a mennyei Atya intézett az emberi nemzetséghez,“ azért van joguk a gyermekeknek e levelet maguknak olvasni vagy saját füleikkel hallgatni, hogy mit tartalmaz. Nem másokéval, hanem saját füleikkel, melyeket Isten adott nekik. A már említett körlevélben csakugyan fölhív a pápa a szentirás tanulmányozására, de mindjárt hozzá teszi — a vatikáni zsinatra és a trieuti conciliumra való hivatkozással, — „hogy a hitet és erkölcsiséget illető dolgokban, melyek a keresztyéni tan épületéhez tartoznak, — a szentirás igaz értelme gyanánt csak az érvényesülhet, a mit szent anyánk, az egyház megállapított és megállapít; mert neki van fennhagyva a szentirás igaz értelme és magyarázása jölötti ítélkezés; senkinek sincs hát megengedve, hogy a szentirást ezen értelemmel vagy az atyák egyhangú megegyezésével is ellentétben magyarázzad „A katholikus magyarázónak szakja segédeszközeivel megcáfol hatatlanul be kell bizonyítania, hogy az egyház értelmezése — akár ünnepélyes Ítélet alakájbun , akár a közönséges tanítói hivatalban — az egyetlen magyárazat, melynek helyessége az egész hermeneutika szabályai szerint bebizonyítható. Neki a katholikus tant azon módon, a mint az egyház tekintélyétől átvette, absolut zsinórmérték gyanánt kell alkalmaznia. “ Más szavakkal, egészen szárazon : az Isten igéjét az egyház szócsövén keresztül kell hallgatni. Erre a gyámkodó szerepre azonban a kath. egyház tömegeket
