Dunántúli Protestáns Lap, 1902 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1902-04-13 / 15. szám
257 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 258 Az 1848. évi XX. t. c. Az utóbbi években sok szó esett az 1848. évi XX. t.-cikkről. A vallás és közoktatásügyi rninistérium költségvetésének tárgyalása alkalmával a képviselőházban is szóvá tétetik azon kérvények alapján, melyet a protestáns egyházak hívei, a törvény végrehajtásának sürgetése végett, az országgyűlési képviselőkhöz nagyszámmal intéznek. Az országos függetlenségi párt behatóan tanácskozott a fölött, hogy milyen álláspontot foglaljon el ez ügyben. A következő határozati javaslatban állapodott meg : „A képviselőház utasítja a kormányt, hogy az 1848: XX. t. e. 2. és 3. §-ainak szem előtt tartása mellett az egyenjogúság, az egyenlő teherviselés elveinek részletes alkalmazásáról, a magyar állam érdeke és a felekezetek törvényes önkormányzati jogainak tiszteletben tartása mellett, a hitfelekezetek meghallgatásával, a legközelebbi ülésszak alatt adjon be törvényjavaslatot.“ Bár elég szürke ez a javaslat, de azért mégis örülünk, hogy egy tekintélyes párt áll elő vele, cselekvésre sürgetve a kormányt. De mielőtt tovább mennék, nem hallgathatom el hogy az 1848: XX. t. c. értelmezése felől még a mi körünkben is és igen előkelő helyeken is, nagy tévedésben vannak némelyek, a mennyiben azt hiszik, hogy ennek végrehajtása okvetlenül maga után vonná minden felekezeti vagyonnak az állam részére való lefoglalását. Ennek a véleménynek terjesztése igen alkalmas mód a protestánsok féltékenységének felköltésére abból a célból, hogy a törvény végrehajtását ne sürgessék. Voltak is, a kik megfélemlettek. Én sold se tartottam attól, hogy ennek a törvénynek végrehajtása minden egyházi és iskolai vagyon elkobzásával járna. Mert én egyátalán nem tudom elképzelni, hogy* egy jogállam józan belátása törvényhozása másképpen járhatna el, mint a hogy Deák Ferenc, hazánknak a királyi család által is oly mélyen meggyászolt bölcse vélekedett. Hát hogyan vélekedett? íme: „Annyiszor emlittetett már az egyházi j ivak elvétele. Egyhelyt elvették, nem adtak helyébe semmit; máshelyt elvették és a státus vállalta magára az egyház költségeit. Én ezt oly lépésnek tartom, a mely nem vezet az én főcélom felé, mely az, hogy a státus csak annyiban avatkozzék az egyház dolgaiba, a mennyire szükséges. Ez oly lépés, a mely ettől visszavezet. Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek ; hanem meg kell különböztetni, hogy mik az egyház valóságos tulajdonai és mik a státus tulajdonai a maga kulturális céljaira. Es ha ez meglessz különböztetve és a státus a magáét megtartja és használja: a másik elvételét ezért is károsnak tartanám, mert akkor a státusnak kellene födözni a kultusz költséget . . .“ Hát ugyan van-e nekünk olyan vagyonunk, a mire a státus azt mondhatná: ez az én tulajdonom kulturális célra? A mink van, az mind az utolsó fillérig egyesek kegyes ajándékozása, alapítványa és az egyházközségek adóiból megtakarított keserves szerzemény. De ilyen aztán van ám mindegyik felekezetnek. Nem juthat eszébe senkinek, a kinek a tulajdonjogról helyes fogalma van, hogy bármelyik felekezetnek is ilyen természetű vagyonához hozzányúljon. Aztán : elegendő-e a mi vagyonunk arra, hogy a szükségletünket fedezze? Távolról se! Hát még ha egy pillanatra gondolna is rá az állam, hogy jog ellenére minden felekezetnek öszszes vagyonát lefoglalja vallási és közoktatási célokra : nem vetné-e el ezt a gondolatot azonnal, mihelyt belátná, hogy ez a vagyon a szükségletek fedezésére elég nem lévén és igy a tetemes hiányt magának kell vén pótolni : csak a kezelés nagy gondja szakadna a nyakába ! A kezelésé, a mit a felekezetek, mint százszemü gazdák, sokkal olcsóbban, éberebben és gyümölcsözőbben végezhetnek ! Ha azonban valamelyik felekezet használatában csakugyan van, pedig van, a miről a státus teljes joggal mondhatja: ez az én tulajdonom kulturális célra, én nem látom be, hogy azt miért ne vehetné a maga kezébe és miért ne fordíthatná annak jövedelmét a mondott célra, a mely cél évenként több és több anyagi áldozatot követel. A kik az 1848: XX. t. cikket az új módszer szerint tartották végrehajtandónak, azok úgy számítottak — én legalább ezt hiszem, — hogy a törvény ilyen végrehajtása ellen még a klerikálisoknak se lessz szavuk. No hát nagyon tévedtek. Nem egyszer olvashattuk már néppárti lapokban azt a szemrehányást, hogy az állam a protestáns papokat, tanítókat, iskolákat és tanárokat a r. kath.-ok adójából is nagy összegekkel segélyezi. Most előttem van az Alkotmány ápr. 0. száma. Ez hosszasan foglalkozik a nevezett t. cikkel. Ismételve a imént emlitett szemrehányást, igy ir : „A kormány kötelessége lessz ez úttal kimutatni, hogy melyik felekezet milyen összeg állami segélyt élvez különböző címeken, bogy az ország tisztán lássa az áldozatokat, melyeket a közvagyonból felekezeti célokra fordít a parlament és a rninistérium ... A mit a protestáns felekezetek kapnak évi járadékban, vagy alaptőkében, azt lélekszámúk arányában joggal és törvény szerint megkövetelhetik az öszes bevett vallásfelekezetek is a közös államkincstárból . . . Ha nincs az 1848. törv. végrehajtva, bizonyára a katholikusok részére van legkevésbbé . . . Minő csekélység az. a mi segélyt az államtól kapunk, bár elösmerten a legtöbb és legnagyobb adófizetők vagyunk ! Hát amint nem bánt engem az, ha én kitartó munkásság mellett is csak takarékos egyszerűségben élhetek, mig mások mellettem gond és munka nélkül, bő költekezéssel töltik idejüket: ép úgy nem bánt az se, ha mi csak a tisztességes megélhetésre szükséges segélyt kapjuk meg hűséggel végzett szolgálatunkért az államtól, a r. kath. pedig fényűzésre is kapnak. A mit az Alkotmányból idéztem, csak azért idéztem, hogy lássuk, hogy a klerikálisoktól a legkisebb jóindulatot se várhatjuk ; az ő önzésük véghetetlenül irigy és kielégíthetetlen. A mi a t. c. végrehajtását illeti, inkább az új
