Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-02-24 / 8. szám
127 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 128 a Göböl Gáspárok, Márton Istvánok, Tóth Ferencek, Nagy Mihályok kegyelettel őrzött alakjai: megfogod-e tudni szeretni, sőt szereted-e már most ezt a mi sok küzdelmen átment, annyi viharos napokat látott főiskolánkat annyi odaadással, annyi lelkesedéssel, mint mi szerettük, a mely szeretet nélkül a mi igazi örökösünk soha nem lehetsz. És testi szemekkel is láthatólag itt környez engemet az ősök szent örökségének hű gondozója, ennek a főiskolának díszes kormányzó testületé, hogy számon kérje tőlem tudományos készültségem első bizonyítékát. Csoda-e, ha ilyen várakozásteljes pillanatban elcsüggeszt gyengeségem érzete s félelem fog el, hogy talán már első fellépésem a csalódás érzelmeit fogja felkölteni azokban, a kik bizalmukkal megajándékozva oly díszes méltóságra emeltek, melyet meg nem érdemlettem és oly munkatérre állítottak, melyre a teljes akaratkészségen kívül a kiváló készültség is elengedhetetlen feltétel. De ha talán fogyatékos készültséggel vállalkoztam is feladatom betöltésére, azt nyugodt lélekkel állítom, hogy lelkesedem a tanszékért, melyre elhivattam, mert azt mai viszonyaink között a legnemeseb munkakörnek tartom a középiskolai tárgyak közül. Távol legyen tőlem a gondolat, hogy a középiskolai oktatás egyéb tárgyainak fontosságát kétségbe vonjam; de elvem és meggyőződésem, hogy nevelni a vallásosság élesztése, a vallásos fogalmak tisztázása, bővitgetése, a vallásos érzelem mélyítése által lehet a legbizonyosabban és legsikeresebben. Nem szükséges ezt itt, e helyen hosszasabban bizonyítgatnom, nem szükséges arra sem rámutatnom, hogy a materializmusnak e küzdelmes korszakában a lélek egyensúlyát csak az ifjúkorban magunkba szívott idealizmus képes fenntartani s ha az idealizmusnak koronája, csillaga a vallás, úgy bizonyára csak azt az ifjút ereszthetjük bizalommal ki az élet kiizdterére, a kinek keble legmélyén nyugszik a Istenbe vetett hit. De még ez nem elég. A vallás magában nagyon általános fogalom, hiszen a vallást vélték ápolni azok is, kik „ad majoréra Dei glóriám“ máglyákat építettek az eretnekek megégetésére, valamint az is vallásosnak tartja magát, ki azt külsőleg mutatni a felvilágosodással összeférhetlennek tartja s büszkén kimondja, hogy az ő vallása nincs felekezeti felfogással színezve. Mind a két irány ferde és a társadalomra veszedelmes és hogy korunkban annyi jogos panasz hangzik fel a társadalom léha erkölcsi felfogása és a vallástól eltávolodása miatt: ebben bizonyára éppoly bűnös a fanatizmus, mint a felvilágosultság leple alá rejtőző vallási közöny. Egészséges élet csak a középuton található, erre a középutra, az egyházias vallásosságra kell rávezetnünk azokat, kik példaadói lesznek majd a népnek, intézői a közügyeknek, vezetői a társadalomnak. Valóban fontos és szép feladat: hatni százakra, ezrekre, ezek által hatni a következő nemzedékre, élni hosszú időn át a fiák lelkében. Lelkesítő faladat. Hiszen erősebb a tanárnak egy betűje, mely nemzedékről nemzedékre szálló meggyőződést teremt, mint a hatalom szuronya, mely csak pusztit és legyőz, de épitni és meggyőzni nem képes. Az Ige teremtette a világot, a mint szent könyvünk tanitja, ez is fogja azt ujjászülni s fenntartani. így fogván fel a vallástanár helyzetét s ekként lelkesedvén a reám váró munkatér iránt, nem engedem, hogy a lelkesedés csak szalmalángnak bizonyuljon, Egyesítem azt a kötelesség élénk érzetével. A feladat, mely reám vár, nemcsak szép és dicső, hanem fontos és terhes is. Hivatali kötelességem nemcsak a tanórákra s nem is csak a tárgyakra terjed ki. Nekem különös figyelemmel kell kisérnem az ifjúságnak nemcsak szellemi életét, hanem erkölcsi tetteit is a legsúlyosabb felelősség érzetével. Irányítanom kell a gondolatot, az akaratot. A mint a gyülekezeti életnek központja a lelkipásztor, a mint ő a szív, a honnan az életadó, friss vérnek kell kiindulnia a tagokba mindenfelé : az, annak kell lennie a középiskola életében a vallástanárnak. Fülembo cseng Jehovának Ezékiel prófétához szóló intése: „Orállóul adtalak én téged Izrael házának, intsed őket az én nevemben, mert ha a hitetlent nem inted, ö meghal az ö álnokságában, de az Ő vérét a te kezedből kívánom meg.“ (Ezékiel III. 17—18). De nem szólok erről többet, hogy székfoglaló értekezésem megkezdése előtt ne fárasszam ki szives türelmüket. Áttérek azért tulajdonképeni tárgyamra, a Hegyi beszédre. Azon uj világnézetnek, mely az ember gondolat- és szivvilágát egy eddig ismeretlen magasságra emeli és megszenteli; azon uj életiránynak, melynek megindítója, az emberi nemzet legtökéletesebb példány képe és ez által legnagyobb jóltévője, a Jézus volt: nincsen megkapóbb és szivet-lelket jobban lebilincselő kifejezője, mint a Hegyi beszéd. Nemcsak az evangéliumnak, hanem az egész szentirásnak legbecsesebb része ez, legfenségesebb kifejezése annak a világboldogitó vallásnak, melyet keresztyénség neve alatt ismerünk. Mintha Isten lelke szólna hozzánk, ha olvassuk, mintha a prófétai felmagasztosultság teljessége ömlene ki lelkűnkbe, ha halljuk szavait. Nem hitcikkek megállapitása az a szónak merev és rideg jelentőségében, nem is erkölcsi elvek, szabályok, sorozata ez logikai kényszerzubbonyba öltöztetve: hanem egy vallásosságtól áthatott lélek egész tartalmának kiöntése, egy a világot boldogítani akaró csodálatos lénynek bűbájos és ellenállhatatlan hatású intelme, a boldogság felé vezető utat beragyogó nap. Egyedül, páratlanul áll, nincs hozzá fogható ; fenséges, mint maga a Jézus és mégis oly világos, oly egyszerű, mint az örök igazságok szoktak lenni. Vegyétek el tőlünk a keresztyénségnek teljes kifejlett rendszerét dogmáival, erkölcsi elveivel, pereljétek el a jézusi eredetet az egész újszövetségtől, töröljétek ki mindazt az emberi tudatból, a mi a keresztyénségre vonatkozik i csak egyet hagyjatok meg, csak egyet ne érintsen romboló kezetek, a Hegyi beszédet és abból ismét tündökölni fog a jézusi eszmék egész fényessége, ismét felépül a szívnek benső temploma, ismét elénk áll az a fennkölt alak a maga hódolatra keltő egyszerűségében
