Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-12-15 / 50. szám
833 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 834 azonban, fájdalom ! nem értek és igy róluk véleményt nem mondhatok. És most leteszem a tollat, mely ezúttal egyházunk egyik legnagyobb érdekének szolgálatában fáradozott bizonyára több jóakarattal mint tehetséggel. De az énekügy olyannyira közügyünk, hogy itt gyöngébbek érdeklődése is kivánatos. Vajha ne lenne ezzel az ismertetéssel befejezve Lapunkban az énekügy, hanem állanának fel egymásután a hívatottabbak, hogy élet lüktetve közöttünk ebben a nagy kérdésben legalább. Nem zárhatom be ismertetésemet a nélkül, hogy a legnagyobb elismeréssel ne emlékezzem meg'végül az istenes dologban sokat fáradozó énekügyi bizottságról s különösen annak érdemdóis elnökéről, Fejes Istvánról. Adja Isten, hogy sokáig énekelhessék óij énekeskönyvünk darabjait, mert derekas munkát végeztek. Lie. KÁcz Kálmán. Jsíeígrolcg. Özvegy Bognár Gáborné. Vasárnap, folyó dec. hó 8-án d. u. 3 órakor kisérte ki a temetőbe s helyezte örök nyugalomra a pápai testvér ág. h. ev. gyülekezet az ő egyik legnagyobb jóltevőjét: Özvegy Bognár Gábornét, született Vánkossy Észtert. Az elhunyt nő Bognár Gábornak, az evang. gyülekezet ellenőrének volt özvegye. Maga Bognár Gábor rövid egy évvel ezelőtt halt meg s az ő halála után végrendeletének felbontásával lett nyilvánvalóvá, hogy Bognár Gábor nejével egyetértve, csaknem összes vagyonát, négy nagy házból álló ingatlanát — a testvér ág. h. ev. gyülekezetre hagyta, mégis oly kikötéssel, hogy a házak csak mindkettőjüknek halála után mennek át a gyülekezet tulajdonába. Ez ime a férjét alig egy év múlva sirjába követő özvegynek folyó dec. hó 7-én, életének 64. évében történt elhunytával megtörtént; most már mind ketten ott kint pihennek egy sírban, oly sok csalódás, szenvedés után, gyermekeikkel együtt. Mert az elhunyt özvegynek s a vele sírba szállt egész családnak élete nem volt más, mint a szenvedéseknek és a keserű csalódásoknak szakadatlan láncolata. A megboldogult már mint kis gyermek elveszité szüleit s az árvaságnak keserű kenyerén nőtt fel; eltekintve azon néhány esztendőtől, mely a család-alapítás kezdetére esik — egész élete keserű könyhullatás volt. Pedig úgy ő, mint férje, mindenkor istentélő, lankadatlan szorgalmú, szigorúan takarékos emberek voltak s a munkájukon Istennek áldása volt: mert láthatták annak gyümölcsét, az anyagi jólétet. Ok, a szegény, kezdetben szűk anyagi viszonyok közt élő iparosok — az anyagiakban évről évre gyarapodtak, szereztek, úgy hogy közel 60 70,000 kor. értéket képvisel a hagyaték, mely most utánuk maradt. De mit ért nekik mind ez, mit a kincs, a jólét,— mikor hajlékukban szüntelen jajszó és panasz honolt, mikor a halál egymásután ragadozta el azokat, a kikért a jó apa s az édes anya tűrt, szenvedett, fáradott r a kedves gyermekeket. Házasságukból több gyermekük született — de felnevelni egyet sem tudtak, a halál mind elragadta őket. De mégis — már-már beteljesedni látszott a szülők hő óhaja : egy fiú s egy leányka megmaradt s szépen nőtt. A fiúból ifjú, a lánykából serdülő hajadon lett —s aztán, legszebb idejükben, a mikor a szülőknek reménysége már-már beteljesült, ezek is elhaltak, sötét gyászt hagyva maguk után. Ezen napok voltak a szülőkre nézve a megpróbáltatásnak legiszonyúbb napjai. A sok csapástól földre sújtotton, önnönmagukkal s a világgal — rokonokkal meghasonolva, nem leltek sehol, senkitől vigaszt — csak az egyház, a vallás volt az a hű dajka, mely kebelére fogadta az oly sokat csalódott, szenvedett lelkeket. S ez időtől kezdve, valósággal az egyház volt az ő menedékük, erősségük. Itt az egyházban, a jó lelkipásztornak a szív sebeire gyógybalzsainot csepegtető szavaiban kerestek s leltek vigaszt. Ez időtől kezdve ezért, az egyházért küzdött, fáradott, buzgólkodott a jó férj ; örült, ha valamivel szolgálatára lehetett egyházának, lelkipásztorának ; dicsőségének tartotta, ha ezekért fáradozhatott, áldozhatott valamiben. A gyülkezetnek sokáig volt gondnoka, élete végéig ellenőre, egész élete valósággal áldás volt a gyülekezetre. Neje, a most elhunyt özvegy hozzá méltó, hű tagja volt az egyháznak. Közös végrendeletükben a pápai ág. h. ev. gyülekezettem mint fő örökösön kívül hagytak még : a pápai városi nőegyletnek 200 koronát, b) a városi szegények részére 200 koronát, c) a városi tűzoltóknak 200 koronát, d) a budapesti prot. árvaháznak 200 koronát, e) a váci süketnémák intézetének 200 koronát, f) a budapesti vakok intézetének 100 koronát, g) a kőszegi ág. h. ev. felsőbb leányiskolának 400 koronát, h) a pápai v. nőegylet és leány-egyletnak 200 — 200 koronát. Mint ebből is láthatni, a végrendelet minden pontja egy-egy hathatós bizonyság a Bognár-család emberszerető sziv-érzelmeiről. íme az igazi protestáns hit hűség s áldozatkészségnek egy szép- és követésre méltó példája. Az ilyeneknek emléke élni fog soká — örökké, hisz emléküket maga az egyház fogja kegyelettel megőrizni, fentartani. A hálás gyülekezet már megfestette az egész családnak olajfestésü képét. De ennél, sőt az ércoszlopnál is maradandóbb emléket biztosit nekik az az alapítvány, mit ők maguk tettek s a mely „Bognár Gábor és felesége Vánkossy Eszter“ név alatt fog kezeltetni. Maga a gyülekezet is, de az a sok-sok árva, szegény gyermek is szent kegyelettel és hálával fog évrőlévre megemlékezni Bognár Gáborról s most elhunyt özvegyéről : Vánkossy Eszterről. Legyen édes síri álmuk. A sírboltban ott pihen most az egész család ; poraik ott alant a sírban, lelkűk ott fent a menyben újból egyesülnek. Legyen zavartalan örök a viszontlátás öröme. Álmuk felett virrasztani fog a kegyeletnek és a hálás megemlékezésnek angyala.. Mohácsy Lajos, ev. püsp. titkár.
