Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-20 / 42. szám
705 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. Isten iránti engedelmességekben megtartassanak: az egyház hivatalos szolgáinak f'ókötelessége a jegyeimet gyakorolni. A fegyelem orvosság, melyet a Krisztus rendelt és az a hívek közt mindenkor szokásban volt. Végzik is azt Genfben a lelkipásztorok nemcsak prédikálásuk, hanem híveik látogatása által is, bár midőn Kálvin ott megtelepedett: „prédikáltak, úgymond, s ebből állott minden,“ a legaprólékosabbra kiterjedő figyelemmel és olyan vasszigoi-ral, hogy az erkölcstelenségéről elhiresedett városról Kálvin halála idejekor ekként írhatott egyik római bíboros : „Ez a Genf a legcsudálatosabb valami, a mi csak a történetek folyamán valaha szemlélhető volt. Magába foglalva három nemzet tagjait, kiket egy ember szelleme olvasztott egészszé, fennáll folyvást, hatalmas és dühös ellenségek között, minden külső támasz nélkül egyedül erkölcsi ereje által!“ Vagy hogy egy másik szemtanú szavait idézzük: „Sok egyházat láttam már, mely magát reformáltunk nevezi, de egyetlen egyet se láttam, mely a reformációban anynyira elöhaladt volna mint Genf!“ (Révész : Kálvin élete, idézvén Knox szavait). Azt azonban készséggel elismerjük, hogy Kálvin a fegyelem gyakorlásában sokszor túlságba ment. De indokolja azt ellenfeleinek durvasága és konok, megátalkodott volta. É3 az is bizonyos, hogy ő mindig pártatlan igyekezett lenni Ítéletében. Megfedette a bűnöst, minden melléktekintet nélkül, ha egy egész gyülekezet vagy a hatalom polcán ülő libertin-főnök volt is, mert az egyházban, mely igazi theokratia, nincs ur, sem szolga, hanem Isten annak főhatalmu királya, a ki személyválogatás nélkül jutalmaz vagy büntet — a mint érdemeljük. Izráel theokráciájában találja meg a francia-schweici reformátor a genfi rodhadt viszonyoknak megfelelő s Istenhez vezérlő egyházszervet, s Genf városának köztársasági kormányformáját is felhasználva: megalkotja azt a demokratikus alapon nyugvó speciális egyházszervezetet, melyben állam- és egyház-kormány együttesen gyakorolják a hatalmat. De csak az alap támaszkodik ebben az individiumokra, az egyházfegyelem kezelése ellenben a kiválasztottak testületé : a presbytérium, s Genfben a legfőbb hatalmat képviselő, s az egyházi és állami életre egyaránt felügyelő kis-tanács hatáskörébe tartozik. S ezek rendelkezéseinek mindenki föltétlenül engedelmeskedni köteles, mert a ki az egyházi törvényt megszegi, az isteni akaratnak szegül ellenne. Ennélfogva az eretnek épp oly bűnös, mint a rabló vagy gyilkos; sőt még nagyobb bűnös, minthogy a rabló a külső biztonságot veszélyezteti, az eretnek pedig a belsőt, a mely éppen úgy alapja és lelke az államnak, mint az egyháznak. „A ki gonosz tanainak mérge által, — mondja Kálvin, — megöli a lelket: az nem méltó, hogy a felsőség kímélje a testet! És minthogy az anyaszentegyházban a Krisztus vagyon : a kik attól elszakadtak, az ő ellenségei. S igy tehát a kiválasztottak egyesületével szemben áll a sötétség országának és az Antikrisztusnak serege, „quia extra ecclesiam diabolus est!“ 70 fi Ismervén Kálvinnak ezen elveit, csak igy tudjuk megérteni s helyesen megítélni azt a tettét, hogy a megátalkodott eretnek és istenkáromló tanait vissza nem vonó, sőt ellenfele életére törő Servétet megégettette. Nem akarjuk tettét mentegetni. A kor felfogása, Kálvinnak az egyházról való fogalma, s jellemének szigorúsága némi magyarázatul, enyhítőül szolgálnak. De az bizonyos, hogy mások is hasonló szigorral járnak el ama nyughatatlan vérü emberrel szemben, ha kezök ügyébe kerül vala. Hisz már korábban Vienneben is megégetésre Ítéltetett, s ezt az Ítéletet in effigie végre is hajtották rajta! Hogy azonban a türelmetlenség és kegyetlenkedés, miként elleneink állítják, a kálvinismusnak jellemző vonása lenne : e vád ellen az összes reformált egyházak múltjának története és jelenkori eseményei hangosan tiltakoznak! Sőt, hogy a római és lutheri részről Kálvinban annyiszor megrótt komor, sötét életfölfogás éppenséggel nem tette rideggé követőit s nem ölt ki belőlük minden életderiit: e végre az általunk is gyakran sötétkedélyü skótoknak gúnyolt népről idézek jellemzést egy olyan nagyhírű angol történetírótól, a ki velők szemben magát tüntetőleg idegennek nevezte. A reformációnak a skót jellemre gyakorolt befolyásáról szólván Fronde igy folytatja : „Egyéb jó tulajdonságaik között a skótok híresek voltak, s tapasztalásból mondhatom: most is azok! — humorukról, nem a szúró élcről, hanem azon gyöngéd, geniális humorról, mely félig szereti azt, a min nevet: s ez maga világosan mutatja, hogy azok, a kiknél ilyen tulajdonság megvan, nem néztek valami nagyon kizárólag az élet sötét oldalára /“ S való igazságuk mellett annyival döntőbb súlynak a szavak, mert a kálvini hitjavitás szelleme sehol a világon nem hatotta át oly teljesen a nép magán- és társas életét, mint Skóciában ! ! De bármily buzgó vallásosak legyenek is Kálvin követői, hithűségök nem hogy akadályozná, sőt kiválóan serkenti őket hazafiui kötelességeik lelkes teljesítésére. Igen ; mert a kálvini felfogás szerint: az állam Istentől rendeltetett hatalom, s annak feje az isteni akarat végrehajtója a földön. Állam és egyház szoros viszonyban állanak egymással, mert egyazon célra: az Isten- és jó erkölcs országának megvalósítására törekesznek. Ennélfogva, a ki nem hasznos egyháztag, az nem lehet jó állampolgár sem. De azért az alattvalókra kötelességösszeütközés soha se jöhet, mert föladataik egyezőségén alapuló legszorosabb viszonyuk mellett is: állam és egyház hatásköre határozottan elkülönül egymástól. Lelki tekintetben az államnak ugyan követnie kell az egyház intéseit és Ítéleteit; de az mégis fölötte áll emennek, mint felügyelő hatalom s a „jus cTca“ kezelője. És ezért az egyháztagoknak kötelessége az államkormány és annak feje iránti engedelmesség, mely alól csakis türhetlen zsarnokság idején van fölmentés, midőn a földi uralkodó parancsai elvonnának az Isten iránti engedelmességtől. A theokrácia fogalmának ez az okos megvalósítása okozta azt, hogy hazánk alkotmányának megfelelő intézkedései mellett, dicső őseink kezökbe fogták a
