Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-10-13 / 41. szám
687 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 688 gyobbrészében még „terra incognifca“-t, szedjük fel és kössük kévébe a szétszórt kalászokat, rakosgassuk össze az élettelenül heverő csontokat! Ezen az utón is sokat menthetünk meg anyaszentegyházunknak azok közül, kik most a lelki gondozás hijján szinte pusztulásra vannak kárhoztatva. Mi itt a geresdi egyességtől alig várhatunk valamit; egyrészt, mivel a testvérfelekezet ’a legnagyobb mértékben idegenkedik tőle, sőt tiltakozik ellene, másrészt pedig mivel hiveink — nyelvük és érzelemviláguk különbözőségénél fogva — soha be nem illeszkedhetnek azon légkörbe, mely őket körülveszi s attól megfelelő lelkigondozást úgy sem várhatnánk ! E teljesen magunkra utalt helyzetünk hangsúlyozásával kérem azért az egyházi felsőség hathatós támogatását, valamint e kis egyház sorsa, jövője iránt érdeklődő nemes szivek jóindulatát, hogy következő jelentéseimben azoknak áldásos hatásáról, örvendetes eredményéről számolhassak be ! Nyitra. Sedivy László, ev. ref. missiói lelkész. A jubileumi búcsújárás s a bibliaterjesztés. Megdöbbentő tény, a mivel persze nem igen dicsekesznek a klerikális lapok, hogy a másfélóvre kinyújtott s immár véget ért jubileumi év nem nagyon hízelgő tapasztalatokkal gyarapította a római udvart. Már az magában is gyanús, hogy a kedvezőbb eredmény elérhetése végett, pár héttel a „szent év“ lejárta előtt, bizonyára restelkedve, bár jezsuita érveket keresve, meg kellett hoszszabbitani a teljes bünbocsánat esztendejét. A pót-félév alatt aztán folyt az agitálás, a búcsúra buzdítás világszerte, de csak nem akart megmozdúlni ez az átkozott világ, nem lehetett ezt a legédesebb szavakkal, a legnagyobb kedvezményekkel sem rávenni az örök városba zarándoklásra. Az eredmény vagy inkább a csalódás immár tagadhatatlan : a számok beszélnek. Az 1825-iki, tehát a legközelebbi jubileumi év óta óriási haladást tett a civilisatio, a közlekedés hasonlithatlanul könnyebb, gyorsabb és kényelmesebb, az útazásnak ezerféle akadályai legyőzve, a költség alig számot tevő, a szent város világhirű s rettegett haramiái a legéberebb rendőri szemekkel tartva: és mindezek dacára nem tódult Rómába a keresztyén vi • lág. 1825-ben 380 ezer ember zarándokolt el Rómába, a mai könnyű közlekedés elgondolásával nem is tarthatjuk soknak, ha a pápa legalább is 4 millió zarándokra számított. És mily szomorú jelenség ? A négy millióból mindössze 300 ezer lett, tehát 80 ezerrel kevesebb ment el Rómába mint 1825-ben. Ehhez hozzávesszük még, hogy a kath. fejedelmek közűi senkisem használta fel a szent évben a bünbocsánat megnyerésének különös kedvezményeit : csak akkor látjuk be, milyen tenger csalódás érte a római kúriát. A mi a dolognak anyagi oldalát illeti, az eredmény körülbelül 8 millió péterfillér és 6—7 millió értékű tárgyak a pápa személye részére. Nem megvetendő summácska biz ez s talán elég is a csalódást szenvedett „atyai“ szívre fájdalomtapasznak. Természetesen nem vallják be csalódásukat a kath. lapok. Pedig egyszerű a kérdés : ha megadta a jubiláris év mindazt, a mit vártak tőle, miért látta szükségesnek őszentsége a szentkapu bezárása után még hat hónappal megnyújtani ezen évnek nyomorúságos következményeit, mindazon katholikusokra való figyelemből, a kiket betegség vagy valami más elfogadható dolog gátolt a Rómába zarándokolásban s erre való tekintetből kellett a pápának új bullában írni: extentio universalis jubilaei ad Universum catholicum orbem ! Ez oly kérdés, a melyről el lehet mondani, hogy a rá való felelet csak üres fecsegés. Azonban sem a klerikálisok, sem a szentszék nem ilyeu eredményt vártak. Hadd beszéljen helyettünk az olasz Svájcnak egyik független egyházi lapja. „A Britt és külföldi Bibliatársulatnak javára volt a szentév, a Rómába tódúló zarándokok között terjesztette Isten igéjét. Ezen alkalomra ezer Újszövetséget és tizezer szentirási részletet készítettek. E könyvekre kívül ez van felírva: Róma 1900. A szétosztásra vállalkozó két jeles kolportőrnek nem könnyű volt a munkája, mert a zarándokokat gondosan ellenőrizték a papok, kik Rómába kalauzolták és ott templomból templomba vezették őket; azonban mégis történt valami. Egyszer az egyik kolportőr, De Turris, a S. Maria Maggiore bazilika mellett összetalálkozott egy tömeg zarándokkal. Látták-e a szent kaput? kérdó tőlük. Igen, volt a válasz. Kos? \an még szentebb kapu is, az egyetlen, a melyen át mennybe juthatni.— Melyik az? — íme itt van, monda és kinyitva az Újszövetséget olvassa : Én vagyok amaz ajtó ; a ki rajtam bemenend, megtartatik ; bemegyen és kimegyen és jó fűre talál (Ján. X. 9.) Azután olvas még néhány bizonyitékot arra, hogy csak Krisztusban van üdvösségünk. Végre egy zarándok igy kiálta : „De hiszen ezek itt azon könyvek, a melyeknek vételét eltiltja a Vatikán, sőt elfogadnunk sem szabad,“ A kolportőr nem tagadta, hanem tovább olvasva és magyarázva oly érdeklődést keltett hallgatóiban, hogy közűlök hárman vásárolna az Újszövetségből és rejtekzsebeikbe úgy eldugják, mintha valami nagy kincset találtak volna, hogy el ne vehessék tőlük. Máskor ugyanez a kolportőr Róma egy állomásán, a hol kivételesen szabad volt a szent könyveket árulni, kínál egy Újszövetséget egy urnák, ki a vonat indulására várt; ez gúnyosan pillantva barátai között egy vele levő plébánosra, megkérdezte, vájjon lesz-e szives megvenni ezt a könyvet. A plébános átveszi az Ljjszövetséget, néhány pillanatig haboz, majd igy szól: Meg kell vallanom, hogy ez a könyv kitűnő, mert Isten igéje van benne. Egy plébános szájából ilyen hallatlan bizonyságot hallva, az útas nem vonakodott tovább, megvette az Újszövetséget és útra kél. A kolportőr megköszönte a papnak közbenjárását s ez elbeszélte neki, hogy nem régen hallotta, hogy Abruzzó hegyei közt fekvő parokhiájának egyik nő tagja megvett egy kolportőrtől egy Újszövetséget : kötelességet vélt tehát teljesíteni azzal, hogy elviszi annak a szegény asszonynak a maga könyvét, hogy amazt megcáfolja. —
