Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-29 / 39. szám

651 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 652 lát érzünk a nagy jóltevő iránt; igaz, nemes öröm és édes remény dobogtatja szivünket az általa életre hivott drága intézet megnyitásán. Elisme­résünk és hálánk zászlóját illő kegyelettel hajt­juk meg a fejedelmi pártfogó előtt; dicső fejére font koszorúnkon hála és örömkönnyeink a ra­gyogó gyémántok. De mégis mivel minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan fölül száll alá a világosságnak atyjától, és igy ezt a nagy jóltevőt is, kinek emlékünnepét tartjuk, ó adta nekünk s elhagyott árva helyzetünkből Ő sza­badított ki általa: azért felhívlak benneteket, hogy énekeljetek az Urnák új éneket, az ő dicsé­rete zengjen az ő szentinek gyülekezetében; mert gyönyörködik az Ur az ő népében, megékesiti a nyomorultat szabadulással. * * * Elhagyatott árva volt nevelésügyünk egyik igen fontos ága: a felsőbb leánynevelés. Nem azért volt árva, mintha mi nem éreztük volna és nem tudtuk volna úgy felfogni ennek nagy jelentőségét, mint má­sok, kik nálunk sokkal szerencsésebb helyzetben vol­tak, úgy hogy egyik intézetüket a másik után állítot­ták fel nagy számmal. Ah mi is vágytunk utána! De minket tétlenségre kárhoztatott az anyagi erő hiánya. A szegénység nyomorultjai voltunk. Ez nyűgözte le jó szándékainkat; ez vetett korlátot akaratunk elé. Több­ször is megpróbáltuk, hogy erőt vegyünk rajta; de nem sikerült. Tizenhárom éve már, hogy elhangzott az első lelkes szó legjobb erőinknek ily célból való tömö­rítésére. Tizenegy éve, hogy megindult a gyűjtés leány­növelő intézet létesítésére, László József vezetése alatt. Meghagyatott a lé vitáknak : „menjetek el Juda váro­saira és szedjetek az Izráel népétől fejenként pénzt. Hamar eljárjatok e dologban. (II. Krón. XXIV : 5.) Ám de gyengébbnek bizonyultunk, mint gondolánk. A léviták nem sietének. A buzgó Nehemiás nyomában, ki lelkes szóval, példás bőkezűséggel indította meg a nagy müvet, nem támadt hősi áldozatra kész sereg. Egy év leforgása alatt valamennyien se hoztunk akkora áldo­zatot, mint a lelkes vezér a mekkorát hozott első lé­pésekor. így aztán nem valósulhatott meg az az édes remény, hogy „az iskola az 1891—92. iskolai év ele­jére már megnyitható lesz.“ És bizony később se tud­tunk „nagy summa pénzt gyűjteni.“ (II. Krón. XXIV: 11.) A szent ügy nem halt ugyan meg, de egy időre elaludt. Álma fölött azonban hűséges gonddal őrködtek többen is a hivatottak közül, de főleg egy nemes lé­lek. Majd elkezdték ébresztgetni. Felébredett: de csak árva maradt még. Jóakaró emberek biztatgatták: ne félj szegény kis árva, jó az Isten, gondot visel. . . . És Ö gondot viselt. Támasztott férfit, a ki édes gyer­mekévé fogadta s egy hosszú életen át példás takaré­kossággal gyűjtött szép vagyonának örökösévé tette. Mondjam-e, ki volt e nagylelkű férfi ? László József. Őseinktől örökölt vagyonúnkat mérsékelt takaré­kossággal folyton gyarapítani, hogy megszaporodva hagyhassuk gyermekeinkre, vagy legalább közeli vér­rokonainkra : ez is szép és dicséretre méltó dolog. De Istenem, minő felséges cél az : gyűjtögetni szorgalmas munkássággal, okos takarékossággal, gyűjtögetni évti­zedeken át nem gyermekeinknek, hanem a közügy szent oltárára ! . . . Aggságos gonddal folyton azon lenni, hogy gyermekeink a jó nevelés minden áldásában részesül­hessenek : méltó életfeladat minden családapa részére; de ugyaníly gonddal ugyané célt tartani szem előtt egy életen át a más gyermekeire nézve annak, a ki maga a családi élet örömeit nem ismerte: ez már örök em­lékezetre méltó. Ezt tette László József, mikor fejedelmi alapítványával felsőbb leánynövelő intézetünket életre hívta. És ezzel ércnél maradandóbb emléket állított ma­gának. Emléket, mit nem porlaszthat el az idő s a mi­nek gondozására soha se kell figyelmeztetni az embere­ket, mert maga az emlék fogja időhaladtával mindig dúsabban hajtani a sereggé növekedett jótéteményesek szivében ezt a hálát és kegyeletet, a mi a nagy jóté­temények nyomában idővel mind nagyobb arányokban sarjadzik föl. Időhaladtával ennek az emléknek fénye csak ragyogóbb, alakja csak nagyobb lesz. Nyugodt lehet örökösei felől is, kiket nyomorú­ságukból kiszabadított. Tisztességes munkában, komoly férfihoz illő takarékossággal szerzett vagyona nem száll nevető örökösökre. Az örökösöknek se első, se máso­dik, se harmadik, se negyedik, de számláljunk bár a végtelenig, egyik nemzetségén se lesz soha prédája az elbizakodott gőgnek, a léhaságnak, a fényűzésnek és pazarlásnak, a mire pedig hajh, annyi, de annyi bántó példa van az életben. Ennek az örökségnek századok múlva is ugyanaz lesz a tulajdonosa, megmarad a never meg az értéke is ! Olyan család örökölte, a melyik nem hal ki soha ! íme igy lett nekünk nagy szükségünkben hatal­mas szabaditónk, örömünk, dicsekedésünk László Jó­zsef. így lett kimúlta után állandó fentartójává egy nagy és örök-ifjú családnak. * * * Azonban egy pillanatra se felejtsük, hogy mi em­berek magunktól nem vagyunk alkalmatosok valami (jó­nak) csak meggondolására is, hogy alkalmatosok vagyunk : Istentől vagyon. (2. Kor. Ili : 5.) Az Isten az, a ki cselekszi bennünk mind hogy akarjuk, mind hogy vég­hez is vigyük a jót, az ő ingyen való kegyelméből. (Filip. II: 13.) Az Isten dicsőítette meg magát, különösen az ő bölcseségét és hosszú tűrését e mi nagy jóltevőnkben is. Miként hajdan a nagy szorongattatásokbau bírákat támasztott Izráelben : úgy támasztá őt a mi szabaditá­­sunkra. Az Űré a szabaditás és erő. O szentelte meg akaratát, edzette meg kitartását; ő irányította figyel­mét a magasztos célra. Valóban jó kedvében adta őt nekünk. Az ur nevére térjen azért minden dicséret éa dicsőség! Énekeljünk neki új éneket, mert gyönyörkö­dik az Ur bennünk, ő népében. Gyönyörködik nemez

Next

/
Oldalképek
Tartalom