Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

445 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 446 Tisztelt Közönség! Kedves Barátaim ! Egykor Tan ulótársaim! Szívélyesen ödvözlöm a fényes közönséget. Szivem egész melegével köszöntelek benneteket kedves tanuló­­saim ezen ünnepélyen, a mikor eljöttetek ide, a mi gyer­mek reményeink és bánataink tanyájára, bogy a „nekünk nagyidökről“ megemlékezzünk, hogy 30 évi távoliét után egymást ismét viszontláthassuk. Elzarándokoltatok e mi Mekkánkba, hogy ma örömtüzeket gyújtsunk, a hála és kegyelet oltárán áldozzunk, melynek füstje, — nem két­lem, — felhat az Egekbe. Az Istenházában elhangzott magas szárnyalásu szent­beszéd és a szent zsolozsmáknak ájtatos éneklése vallásos ihlettel töltött be. E magas fokú ihletetség mámorától it­­tassan tántorogva jöttem ide és most az öröm és bánat vegyes érzésével itt állok előttetek Kedves Barátim, hogy a nekem, — a méltatlannak jutott, engemet érdem nélkül kitüntető feladatnak megfelelni igyekezzem, vagy legalább is megkíséreljem. Az öröm erzese tölti el valómat ezen ünnepélyes pillanatban, mert, — én Istenem, — lehet-e nagyobb öröm, lehet-e nagyobb boldogság, mint midőn 30 évi távoliét után az egymást szerető barátok, hajdan tanulótársak egy­mást viszont láthatják ? a mikor ennyi, — egymás jólété­ért epedő szív dobbanását ily közelben hallhatjuk ? Igaz ugyan, hogy a halál megritkitotta sorainkat, az élet gondja barázdákat szántott arcunkon és ha nem is fe­hérre , — de legalább is deresre festette az egykor „holló hajfürtjeinket.“ És mégis, — mégis oly dicső kép ez, melynek szemlélésénél feltárul előttem a múlt, fel azon idők emléke, a midőn 30 évvel ezelőtt bizonytalan lép­tekkel indultunk el, hogy az „érettségi vizsga“ keserveit átéljük, a mikor a szerencsésen, vagy épen sikeresen át­élt küzdelmek után, gyermeki örömmel eltelve, — ölel­kezve és csókolózva vettünk búcsút egymástól és elindul­tunk szélylyel e hazába, — a szélrózsa minden irányába ! Oh! mily édes a visszaemlékezés; oh mily dicső kép, melynek szemlélésénél oly zsivesen elmerengnék, ... de nem lehet, — mert: A bánat érzése sincs távol tőlem ez ünnepélyes pil­lanatban. Üröm csepp is kerül az öröm kelyhébe. A bá­nat is kikéri jogát és részét veszi ez ünnepségből. S nem kétlem kedves Barátaim, — ha mint Marius Carthago romjain, — keseregnék, - oldhatnám meg legsikeresebben feladatomat. Igen mert ha csak egy boldog emlékű taná­runknak sokszor fülünkbe csengett s 30 évvel ezelőtt mo­solyt keltő mondását idézem is: „sokakat látok, a kik nincsenek itt,“ mennyi keserű van ennek visszaidézésé­­ben. Avagy egy másik tudós tanárunk búcsújának vég­szavait idézzem: „ Most pedig urak, jól nézzék meg egy­mást és e képet jól elzárják emlékükbe, mert ha e terem ajtai felnyílnak, az Ur minden hatalma sem állítja többé e képet össze.“ Oh mily fájó ezen igazság felemlitése ! De bánatunk még fokozódik ama valósággal, hogy ma már nincs, —- nincs egysem életben azon tudós és ked­ves tanáraink közül, kiknek keze alatt növekedtünk és lettünk „érettek.“ Kiknek ajkairól, mint édes mézet szív­tuk magunkba a tudomány elemeit. A bölcső dala nem oly édes, mint az ő ajkukról elhangzott „oktató szó.a Meghaltak mindanyian s nincs és nem lehet egy is itt, hogy legalább egy meleg kézszoritásban fejezhetnők ki hálánkat. Meghaltak ők, alusszák a halhatatlanok álmát és zúgolódnám is a sors e kegyetlen játéka miatt, de nem, nem és nem, mert: „gyenge panasz szózat, bántja nagy álmaikat.“ És fájdalommá lesz bánatunk ama tudattal; hogy már most itt, az ünnepség kezdetén előre veti setét árnyékát a „válás gondolata.“ Mindnyájan érezzük, sőt bizton tudjuk, hogy alig pár óra választ el bennünket azon időpontól, a mikor ismét búcsút veszünk egymástól, és a mikor, s ez úttal legtöbbeteknek, — utolsó Istenhoz­­zádot rebeg ajkunk ! Ily vegyes érzelmektől áthatva, gyengeségem tuda­tában azért vállalkoztam e kitüntető szerepre, mert tu­dom, hogy nem „ Demosthenest“ kerestetek bennem, — mert azt hiába is kerestétek volna, —-- hanem egy barátot, ki ma is 30 év után, 30 év előtti gyermeteg hévvel sze rét benneteket. A ki 30 évvel ezelőtt mindannyiótok osz­tatlan szeretetével vettem búcsút tőletek; — mert tudtam, nem kívánjátok, hogy „régi dalt zengjek régi dicsőség­rőlhanem megelégesztek ha gyenge, mondhatnám pon­gyola beszédem tenorja a hála és kegyelet leend. Nem Minervát, de szivet kerestetek, s legyek én ezután sze­rénytelen, ezt meg is találtátok, mert valóban szivem kí­ván szólani hozzátok ! De mit ? E kérdés veti fel hydra fejét; de nem azért, mintha nem volna anyag a beszédhez, hisz egy egész világtenger terül el előttem, csak kezemet keli ki­nyújtani s csak azért aggódom, mert félek, hogy rossz helyről indulok ki és érzelmeimtől elragadva, nem találok révpartot. E lelki tusámban azonban segítségemre jött Clio és eszembe jut, hogy Napoleon midőn hadseregét a pircinei hegyeken átvezette, igy köszöntötte: „Katonák 40 év-század dicsőssége tekint le rátok.“ Én pedig ezen ünnepélyen igy köszöntelek bennetehet, Kedves Barátaim ! három évtized dicsőssége mosolyog le rátok 1“ Negyven évszázad nagy idő, 3 évtized kicsiny numerus. Merésznek látszik e két szám egymás mellé állítása, de csak látszik, mert a 30 évszázad ép oly kis idő a nagy mindenségben, mint a milyen nagy idő a 3 évtized egy ember életében. A koszorús költő szent énekeiben megénekelte : „ Uram ! Ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak elmú­lása.“ Úgy vélem tehát legkönnyebben megoldani felada­tomat, ha azon kincsekről, melyek homlokatokat beara­nyozzák, — emlékezem meg röviden. Ne féljetek, nem minden kincsekről fogok megemlé­kezni, sőt ígérem, hogy rövidebb fogok lenni, mint türel­metek. Az első drága kincs, mit homlokotokon ragyogni lá­tok, az önzetlen hazaszeretet szent kincse. Igen, mert van-e vajon csak egy is közöttetek, avagy elődeitek és utódaitok között, kire a hazafiatlanság rút bélyegét rá sütni lehetne ? Nincs ! Nagy kincs ez édes barátim, nagy kincs a hazasze­retet szent kincse! E nélkül csak rabszolgák és nem sza­bad honpolgárok, e nélkül csak zsoldos katonák s nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom