Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-21 / 16. szám

255 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 256 rendkívüli nagy áldozatot, a közszükséget rész­ben mégis pótolná. Csupán egy ilyen folyóirat kiadását várhatjuk a M. P. I. T-tól. A munka többi részét meg kell osztanunk az egyházkerületek között, hiszen mindegyiknek kiváló érdeke, hogy a saját területének egyház­­történetére vonatkozó adatokat necsak össze­gyűjtse, hanem fel is dolgoztassa, meg ismer­tesse. Az ily művek a helyi érdeklődést felkel­tik és a maguk szükebb körében is jelentékeny olvasó közönségre számíthatnak, kivált ha a kezdeményezés az egyházi hatóságtól indul ki. Bizonyára ez vezérelte egyetemes konven­­tünket is azon határozatának meghozatalában, hogy mindegyik egyházkerület Írassa meg saját történetét. Ezt a határozatot részben teljesítette a dunántúli egyházkerület Földváry két köte­tes és leginkább a nyers anyagot felölelő s igy kútfői becsű művének kiadása által. Az er­délyi kerület fejedelmi egyháza múltjához méltóan gondoskodott annak megiratásáról, Po­­koly Józsefre bízván ezt a szép feladatot. Ti­szántúl minden egyháznak kötelességévé tette, hogy írassa meg saját történetét. Tiszáninnen- Dunántúl is mozog, készül a nagy munkára, s bizonyára várhatjuk, hogy mire a reformáczió négyszázados ünnepét ülik hazánkban, a nagy művet: magyar-reformált egyetemes egyházunk történetét is megirja egy arra hivatott toll. Decentralizálják ág. hitv. ev. atyánkfiái is múltjuk történetének megiratását, és úgy várják a M. P. 1. T. támogatását. Hisz nekik Luther társaságuk is van, mely ezen célra szívesen hozza meg áldozatjait. Fel tehát a nagy munkára. Hordjuk össze adatainkat, Írjuk meg minden egyes egyházunk történetét, az egyházmegyékét, egyházkerülete­két. Vegye ki ebből a nagy munkából a maga részét minden hű fia egyházunknak, hogy mikor számlálni kezdjük az áldott reformáció ötödik századát, ne csak büszkén tekintsünk vissza múl­túnkra, hanem teljesen ismertessük is dicsőség­teljes históriánkat. Thúey Etele. Válasz. Igazán gondolkoznom kellett felette, hogy vála­szoljak-e Akúcs Lajos urnák. Szeretem az eszmék har­cát, tisztességes vitákat, ha azok megmaradnak a szi­gorú tárgyilagosság korlátái között, de a mint egyol­dalu lefogásokká, személyeskedő gyanúsításokká ala­kulnak, fajulnak, lelkemből irtózom és visszariadok tőle. S bizonynyal, ha egyéni érzelmeimet követem csupán, akkor most hallgatok; de érzem, hogy tartozom a vá­­laszszal, lapunk azon nagyérdemű olvasói iránti tiszte­letből, kik igénytelen közleményeimet olykor-olykor fi­gyelmükre érdemesítették s a kik megszokták, hogy tőlem valótlan, személyes érdekű, elfogult, másokat vagy a közvéleményt mistificáló közleményeket nem ol­vastak soha; de tartozom ezzel a kerületi gyűlés iránti reverendánál fogva is, mert sokan felvethetnék ellen­kező esetben, hogy hát csakugyan ilyen ügy mellett szállottak síkra ? S ilyen ügy érdekében emelték fel a kér. gyűlés zöld asztala mellett hathatós szavukat ? ? Ez az érzet és a tiszta igazság követelik, hogy válaszoljak s mindjárt ki is jelentsem, hogy cikkezőnek állításai egytől-egyig a légből kapottak és az éremnek általa felmutatott oldala, nem az igazság műhelyében készült, mesterei, nem az igazság mesterei valának ! Célzatosnak mondja mindenek előtt, hogy a tudó­sítás oly időben jelent meg kerületünk hivatalos lap­jában, a midőn arra válaszolni nem lehetett. Ezen ál­lításra, illetve gyanúsításra megadja nt. Szerkesztő ur a választ, hogy az én tudósításom március 14-én már megérkezett, a mint ezt Akúcs Lajos ur bizony­nyal tudhatta is, mert a 11. sz. szerkesztői üzenetei között ott volt, közölni azonban nem lehetett, mivel az azon vasárnapi szám már szedés alatt állott és nyom­dában volt. De meg le is tettem a tudósitásról s azon rövid gyűlési tudósítást sem küldtem volna be, ha erre egye­nesen a nt. Szerkesztő ur fel nem szólít*) a ki szereti, ha egyházi közéletünk kimagasló eseményei, milyen ná­­lünk volt akkor a gondnok beigtató gyűlés, lapjában ismertetve és közölve vannak. Gyűlési tudósítást kérve, természetesen nem hallgathattam el annak másik ki­emelkedő tárgyát, a k.-szecsei tanitóválasztást. Hasonló, valótlan állítása az, mintha engemet a rokonság köteléke vezetett volna Székely Géza etei tanító meghívásánál, majd utóbb, midőn ez nem sike­rült, mint ő mondja a n.-szecsei Székelynek, k.-szecsére leendő áthelyezésénél, illetve választásánál. Nem tudom már, melyik laterani zsinat foglalkozott a rokonsági kö­telék megállapításával, de hogy közöttünk semmi nemű rokonsági viszony nincs, az kétségbevonhatlan tény. De van mégis valami, a mi a becsületes, hivatásuknak élő, egymást megbecsülő munkatársak között szokott lenni és a mi kívánatos, hogy mindenütt meglenne: a kölcsö­nös szeretet és tisztelet, melyet csak fokoz az, hogy mind a két gyülekezetem ragaszkodik e családhoz, nem tudván feledni atyafiakat, a kiváló tanítót s gyerme­keiket is hozzá hasonlóknak ismervén, az apa hűségét, kiválóságát megjutalmazni óhajtják a fiákban ! Oly szép, tiszteletre méltó vonás ez Akúcs Lajos ur, mind a két gyülekezetben, hogy annak csak örülni lehet, kivált nekünk lelkészeknek, kik a hála, a kegyelet, a hű és *) Igen, igy volt. Szerk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom