Dunántúli Protestáns Lap, 1901 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1901-04-21 / 16. szám
255 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 256 rendkívüli nagy áldozatot, a közszükséget részben mégis pótolná. Csupán egy ilyen folyóirat kiadását várhatjuk a M. P. I. T-tól. A munka többi részét meg kell osztanunk az egyházkerületek között, hiszen mindegyiknek kiváló érdeke, hogy a saját területének egyháztörténetére vonatkozó adatokat necsak összegyűjtse, hanem fel is dolgoztassa, meg ismertesse. Az ily művek a helyi érdeklődést felkeltik és a maguk szükebb körében is jelentékeny olvasó közönségre számíthatnak, kivált ha a kezdeményezés az egyházi hatóságtól indul ki. Bizonyára ez vezérelte egyetemes konventünket is azon határozatának meghozatalában, hogy mindegyik egyházkerület Írassa meg saját történetét. Ezt a határozatot részben teljesítette a dunántúli egyházkerület Földváry két kötetes és leginkább a nyers anyagot felölelő s igy kútfői becsű művének kiadása által. Az erdélyi kerület fejedelmi egyháza múltjához méltóan gondoskodott annak megiratásáról, Pokoly Józsefre bízván ezt a szép feladatot. Tiszántúl minden egyháznak kötelességévé tette, hogy írassa meg saját történetét. Tiszáninnen- Dunántúl is mozog, készül a nagy munkára, s bizonyára várhatjuk, hogy mire a reformáczió négyszázados ünnepét ülik hazánkban, a nagy művet: magyar-reformált egyetemes egyházunk történetét is megirja egy arra hivatott toll. Decentralizálják ág. hitv. ev. atyánkfiái is múltjuk történetének megiratását, és úgy várják a M. P. 1. T. támogatását. Hisz nekik Luther társaságuk is van, mely ezen célra szívesen hozza meg áldozatjait. Fel tehát a nagy munkára. Hordjuk össze adatainkat, Írjuk meg minden egyes egyházunk történetét, az egyházmegyékét, egyházkerületekét. Vegye ki ebből a nagy munkából a maga részét minden hű fia egyházunknak, hogy mikor számlálni kezdjük az áldott reformáció ötödik századát, ne csak büszkén tekintsünk vissza múltúnkra, hanem teljesen ismertessük is dicsőségteljes históriánkat. Thúey Etele. Válasz. Igazán gondolkoznom kellett felette, hogy válaszoljak-e Akúcs Lajos urnák. Szeretem az eszmék harcát, tisztességes vitákat, ha azok megmaradnak a szigorú tárgyilagosság korlátái között, de a mint egyoldalu lefogásokká, személyeskedő gyanúsításokká alakulnak, fajulnak, lelkemből irtózom és visszariadok tőle. S bizonynyal, ha egyéni érzelmeimet követem csupán, akkor most hallgatok; de érzem, hogy tartozom a válaszszal, lapunk azon nagyérdemű olvasói iránti tiszteletből, kik igénytelen közleményeimet olykor-olykor figyelmükre érdemesítették s a kik megszokták, hogy tőlem valótlan, személyes érdekű, elfogult, másokat vagy a közvéleményt mistificáló közleményeket nem olvastak soha; de tartozom ezzel a kerületi gyűlés iránti reverendánál fogva is, mert sokan felvethetnék ellenkező esetben, hogy hát csakugyan ilyen ügy mellett szállottak síkra ? S ilyen ügy érdekében emelték fel a kér. gyűlés zöld asztala mellett hathatós szavukat ? ? Ez az érzet és a tiszta igazság követelik, hogy válaszoljak s mindjárt ki is jelentsem, hogy cikkezőnek állításai egytől-egyig a légből kapottak és az éremnek általa felmutatott oldala, nem az igazság műhelyében készült, mesterei, nem az igazság mesterei valának ! Célzatosnak mondja mindenek előtt, hogy a tudósítás oly időben jelent meg kerületünk hivatalos lapjában, a midőn arra válaszolni nem lehetett. Ezen állításra, illetve gyanúsításra megadja nt. Szerkesztő ur a választ, hogy az én tudósításom március 14-én már megérkezett, a mint ezt Akúcs Lajos ur bizonynyal tudhatta is, mert a 11. sz. szerkesztői üzenetei között ott volt, közölni azonban nem lehetett, mivel az azon vasárnapi szám már szedés alatt állott és nyomdában volt. De meg le is tettem a tudósitásról s azon rövid gyűlési tudósítást sem küldtem volna be, ha erre egyenesen a nt. Szerkesztő ur fel nem szólít*) a ki szereti, ha egyházi közéletünk kimagasló eseményei, milyen nálünk volt akkor a gondnok beigtató gyűlés, lapjában ismertetve és közölve vannak. Gyűlési tudósítást kérve, természetesen nem hallgathattam el annak másik kiemelkedő tárgyát, a k.-szecsei tanitóválasztást. Hasonló, valótlan állítása az, mintha engemet a rokonság köteléke vezetett volna Székely Géza etei tanító meghívásánál, majd utóbb, midőn ez nem sikerült, mint ő mondja a n.-szecsei Székelynek, k.-szecsére leendő áthelyezésénél, illetve választásánál. Nem tudom már, melyik laterani zsinat foglalkozott a rokonsági kötelék megállapításával, de hogy közöttünk semmi nemű rokonsági viszony nincs, az kétségbevonhatlan tény. De van mégis valami, a mi a becsületes, hivatásuknak élő, egymást megbecsülő munkatársak között szokott lenni és a mi kívánatos, hogy mindenütt meglenne: a kölcsönös szeretet és tisztelet, melyet csak fokoz az, hogy mind a két gyülekezetem ragaszkodik e családhoz, nem tudván feledni atyafiakat, a kiváló tanítót s gyermekeiket is hozzá hasonlóknak ismervén, az apa hűségét, kiválóságát megjutalmazni óhajtják a fiákban ! Oly szép, tiszteletre méltó vonás ez Akúcs Lajos ur, mind a két gyülekezetben, hogy annak csak örülni lehet, kivált nekünk lelkészeknek, kik a hála, a kegyelet, a hű és *) Igen, igy volt. Szerk.
